4. fejezet ~ Hogy is történt?

Sziasztok! Sajnálom a késést, de péntek este eléggé megbetegedtem, tegnap fel sem tudtam kelni az ágyból. Mára már jobban vagyok, ezért úgy döntöttem, hozom is a frisst. A fejezetet, ezúttal is magam javítottam, így megeshet, ismét vannak hibák benne (sajnálom).

Ezúttal is szeretném megköszönni a sok-sok támogatást, a feliratkozókat és a szép szavakat, amiket kapok. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek! ^^

Kellemes olvasást!

Szinte úgy emlékeztem a négy évvel ezelőtt történtekre, mintha csak tegnap lett volna. Egyedül bolyongtam Warkot szigetén, körülvéve zsebtolvajokkal, gyilkosokkal, kalózokkal, uzsorásokkal, szajhákkal és rengeteg árussal. Mindössze húsz éves voltam, nem mellesleg nő, aki csak egy éles tőrt használhatott fegyverként. Minden vagyonom a belső zsebemben rejtőzött, két zsáknyi arany és drágakő. Szerencsére jó üzleti érzékkel áldott meg a sors, így nagybátyámon keresztül több adásvételt is lebonyolítottam, amiből jókora pénzösszeg folyt be. Épp elegendő ahhoz, hogy hajót és legénységet vegyek.

Nem lepődtem meg, hogy rengeteg helyről elutasítottak. Fiatal voltam és nő. Ez a két dolog elég volt ahhoz, hogy a férfiak a szemembe röhögjenek, majd messzire elkergessenek. A legtöbben esélyt sem adtak arra, hogy eláruljam, mennyim van vagy hogy mit tudok. Lassan minden reményem szerte foszlott, hogy kapitány lehessek, mikor az utolsó hajóra léptem, amiről úgy hírlett, nemrég elvesztette vezetőjét. Fellépdeltem a padlón a fedélzetre, ahol legalább tíz férfi tartózkodott. Mindannyian kíváncsian néztek rám. Nem üdvözöltek vidáman, azonban nem is voltak olyan elutasítók, mint a többiek. Reménykedve léptem pár lépést, majd hangosan felkiáltottam.

- Ki itt az első tiszt? – Kérdésemre nem jött válasz, azonban kis idő elteltével léptek koppantak. Egy nagydarab, magas férfi lépett elém, karba fonta kezét és úgy nézett le rám. Bal szemén forradás húzódott végig, karját tetoválások fedték. Kopasz fején megcsillant a napfény, ráncos arcából sötétbarna szem tekintett le rám. Nem szólt semmit, csupán pillantásával jelezte, hogy ő az, és várja, hogy válaszoljak.

- Úgy hallottam, elvesztettétek a kapitányotokat – mondtam halk, ámde határozott hangon. A tömeg felmorajlott, nem értették, miért mondtam ezt. Egyre többen és többen lettek a fedélzeten, mindenki otthagyta a munkáját, hogy megnézze, mi folyik itt. – Szeretnék a helyébe lépni. – Mikor kimondtam a végzetes szavakat, először mindenki egy emberként hördült fel, majd hangos nevetésbe kezdtek. Nem erre számítottak, én azonban hajthatatlan voltam. Éreztem, hogy ők bár kalózok, jóravaló emberek hiszen nem küldtek el rögtön ócsárolva. Megvetettem a lábam, elővettem a tarisznyám, kibontottam a száját és a tartalmát a deszkákra szórtam. A pénzérmék és drágakövek hangos koppanása mindenkit elnémított. Ámulva nézték a kincset, melyet eléjük szórtam, ám ez az ámulat csak még nagyobbra nőtt, mikor újabb zsákot húztam elő a zsebemből. Bár ezt nem kívántam odaadni nekik, kénytelen voltam minden vagyonomat feltenni.

- Ez rengeteg arany és ezüst – suttogták egyre többen. A pénz úgy tűnik, kicsit megmásította a véleményüket, de még így sem voltak hajlandóak befogadni.

- Ez még nem ok arra, hogy kapitánnyá válasszunk – morogta mély hangján az első tiszt.

- Rendben – bólintottam. – Kiállok bármelyikőtök ellen. Ha nyerek, kapitánnyá tesztek. Ha nem, akkor a kincs a tiétek, én pedig elkotródom.

- Ám legyen – mondta a kopasz férfi, a többiek pedig a háttérben hangosan felröhögtek. –Thoron! – kiáltotta.

Egy középkorú férfi lépett ki a tömegből. Nyurga, ámde izmos teste elárulta, hogy gyors és erős harcos, a kardforgatás nagymestere. Előhúzta fegyverét a hüvelyéből, majd nekem is dobtak egyet. Fogalmuk sem volt arról, hogy a legnagyobb harcosoktól tanultam a vívást és az utcai verekedést. Senki nem szólt egy szót sem, így nagy meglepetésként ért, mikor a férfi rám rontott. Alig tudtam kivédeni, csak egy hajszálon múlt, hogy nem vágta ketté a nyakamat. Nem vacakolt, és láthatóan nem tartott attól sem, hogy megöl. Senkit sem érdekelt volna egy fiatal nő halála a kalózok szigetén, itt mindennaposak voltak a késelések és a gyilkosságok. Percekig nem tudtam mást tenni, csak védekezni, esélyem sem volt, hogy én indítsak támadást. Ám szerencsére gyors és fürge voltam, vékony testalkatomnak köszönhetően könnyen átbújtam egy-egy csapás alatt. Tíz perc után már kezdtem fáradni, a kezem sajgott és a lábam meg-megrogyott. Tudtam, ideje lesz támadásba lendülnöm.

Mély lélegzetet vettem, és olyan gyorsan, ahogy csak tudtam,  lehajoltam és kirúgtam a férfi lába alól a talajt. Vetélytársam nagyot koppant a deszkákon, ám nem volt tétlen, oldalra gördült és már fel is pattant. Nekem viszont pont elég volt ennyi idő, hogy támadásba kezdjek. Folyamatosan ostromoltam a férfit, akit láthatóan meglepett a hirtelen fordulat. Egyre többet hátrált, mígnem a hajó korlátjához nem ért a háta. Szememben huncut fény csillant, amit az ellenfelem is láthatott, mert kiáltani akart, ám hirtelen oldalra ütöttem a kardját, majd a könyökömmel mellkason ütöttem, és a férfi a vízbe zuhant. Szerencsére még a kikötőben voltunk, így nem kellett sokat úsznia a szárazföldig. A legénység minden tagja döbbenten bámult hol rám, hol a vetélytársam hűlt helyére. Mikor már kezdtem azon aggódni, hogy mindannyian színinfarktust kaptak, hirtelen felkacagtak. Az első tiszt mellém sétált, majd alaposan hátba veregetett, én pedig igyekeztem keménynek mutatkozni, noha úgy éreztem, leszakadt a tüdőm.

- Gratulálok! – mondta a férfi, mikor abbahagyták a nevetést. – Mától ön a hajó új kapitánya!

Egy darabig farkasszemet néztem a legénységgel, ám pár pillanattal később, mintha álomból ébredtek volna, mindenki ment a maga dolgára. Egyedül a megtermett férfi maradt mellettem, aki gyorsan körbe vezetett a hajón. Meglepett, hogy ilyen könnyedén elfogadtak – természetesen a pénzt hamar eltüntették a padlóról -, de nem panaszkodtam. Azonban a kapitánykodás nehezebb volt, mint hittem. Mindenki tőlem várta el, hogy mit tegyünk, merre induljunk. Az első pár hónapban roppant nehezen ment, az embereim folyton gúnyolódtak rajtam, hiszen nehezen szoktam hozzá a folyton mozgó hajóhoz, a hullámokhoz, a viharokhoz. Akárhányszor beleestem az óceánba, vagy tengeri beteg lettem, mindenki hangosan nevetett. Majdhogynem fél év kellett, hogy hozzászokjak az új életemhez és ezután sem bántak velem kellő tisztelettel. Ahányszor csak lehetett, keresztbe tettek nekem, kibuktattak, kinevettek. Láthatóan csak névlegesen fogadták el az új helyzetet, valójában egyáltalán nem tetszett nekik a női vezér. Csak a pénzemre pályáztak, és csak a megállapodás miatt tűrtek el. Bár piszkos kalózok voltak, a szavukat mindig megtartották.

Két éven keresztül szenvedtem azzal, hogy elfogadjanak, hogy megbecsüljenek, hogy tisztelettel bánjanak velem, ám minden maradt a régiben. Hiába hajtottam végre rengeteg támadást, fosztottunk ki hajókat vagy szereztem kincseket. Mit sem számított, hiszen csak egy nő voltam. Hiába harcoltam férfiként a csatákban, hiába küzdöttem a hatalmas orkánnal, nekik nem számított. Megtették, amit parancsoltam, de semmi tisztelet vagy megbecsülést nem kaptam. Kezdtem feladni, kezdett elegem lenni a folytonosan gúnyolódó tekintetekből, a csipkelődő megjegyzésekből.

Egy nap békésen hajóztunk a Golan óceánon, aznap kivételesen még nem estem el egy felmosó nyélben vagy hevenyészve ledobott kötélben. A vízfelszín sima volt, akár a tükör, a szél bőszen fújta a vitorlánkat, gyorsan haladtunk. A támadás azonban olyan hirtelen ért minket, hogy időnk sem volt felkészülni rá. Az egyik pillanatban még a fedélzetet jártam, a következőben pedig a korlátot szorítottam. Ágyú dördült, a hajó megrázkódott. Szerencsére nem volt túl pontos a célzás, így a hajóban nem esett komoly kár. Azonnal kiosztottam a parancsot, az emberek nagy része levonult az ágyúkhoz, míg a többiek felkészültek a fedélzeti csatára. Mikor mellénk értek támadóink, akkor láttuk csak igazán, mekkora bajban vagyunk. Akkoriban Voro volt a legrettegettebb kalóz a tengereken, senki sem tudta elkapni vagy megsebesíteni, tehetsége az egész világ fülébe eljutott. Mindenki csak úgy hívta, Voro, a rettenthetetlen.

Ahogy ránéztem a távcsövön keresztül, már értettem, miért így hívják. Hatalmas, vörös szakálla volt, fél szeme és óriási, fekete kalapja. Nagydarab, megtermett férfi volt, mégis magas és tömör, úgy tűnt, egy acélfalon is áthaladna, hogy elérje azt, amit akar. Halkan felszisszentem, majd felnéztem, ahol nagydarab, fekete bőrű szemfülesünk aludt. Talán a sors fintora volt, hogy az előző napi vihar után súlyosan megfázott és negyven fokos lázzal békésen aludt a kosárban, ám betegségét velem nem tudatta. Ezért nem jelezte senki nekünk, hogy támadás érkezik.

- Gaur hatalma legyen velünk – suttogtam elhűlve. A tengerek istenéhez imádkoztam, kitől a mítoszok szerint az erőmet is kaptam.

Parancsokat osztogattam, igyekeztem minél hamarabb véget vetni a csatának, nem szívesen mértem volna össze az erőnket Voroval. Azonban a támadás hamar elkezdődött, nem telt el két perc és a palló a mi fedélzetünkön landolt. Több tucat vérszomjas kalóz jött át a mi hajónkra, ezzel elkezdve a csatát. Nem tehettem semmi mást, mint hogy kardot ragadtam, és a harcolók közé vetettem magam. Próbáltuk visszaszorítani őket oda, ahonnan jöttek, de esélyünk sem volt. Sokkal többen voltak, jobb felszereléssel és fegyverekkel. Tudtam, nem győzhetünk. Így semmiképp sem. Bár már két éve éltem köztük, sosem mutattam meg a valódi erőmet. Sosem mondtam el nekik, mi is vagyok valójában. Nem tartottam őket méltónak arra, hogy segítsek nekik bármiben is, hogy kimutassam a fogam fehérjét. Most azonban, ahogy végignéztem a fedélzeten, látnom kellett, hogy egyre több emberem esik el, hogy egyre többen kerülnek életveszélyes állapotba. Hogy értem és a hajóért harcolnak. A szabadságunkért.

Mélyet sóhajtottam, behunytam a szemem és koncentráltam. Mindössze pár pillanat kellett ahhoz, hogy felvegyem druida alakomat, pálcám a kezemben termett, fülem hosszú lett, szemem jégkékké változott. A jelenséget hatalmas villanás kísérte, mire mindenki felkapta a fejét és egy pillanatra abbahagyták a harcot. A legénységem tátott szájjal nézett rám, nem igen akarták elhinni, hogy valóban a kapitányuk áll a kormány mögött.

- Vonuljatok hátra! – utasítottam őket, mire ők szó nélkül, azonnal engedelmeskedtek. Eléjük álltam, amolyan védelmezőként.

- Egy nő? Egy nő a kapitány? – nevetett fel Voro mély, érces hangján. – Szégyen! Méghozzá valami korcs – röhögött fel újra. Magam elé emeltem botomat, ám mielőtt felhasználtam volna a teljes erőmet, válaszoltam neki.

- Igen, egy nő. Jegyezd meg hát a nevemet, Voro, a rettenthetetlen! A nevet, mely legyőzte a verhetetlen kalózkapitányt – mondtam vészjóslóan. Mély lélegzetet vettem, szemem szinte világított az arcomban. A tenger lassan megemelkedett mögöttünk, legénységem elhűlve bámulta a hatalmas hullámokat. – A nevem Siril Vaiya, a tengerek rettegett kalóza! – mondtam ki a végszót. A hullám átbucskázott a fejünk felett és egyenesen támadóink mellkasának ütközött. Mondanom sem kell, mikor a víz visszahúzódott, a támadóink sehol sem voltak, mindannyian a vízben úsztak a saját hajójuk felé.

Kiadtam a parancsot a tüzelésre, így az ellenség fregattja jócskán megsérült, ezáltal nehezebben tudnak majd utolérni. Ekkor néztem csupán szembe a legénységemmel, akik mind elhűlve néztek rám. Mielőtt azonban egy szót is szólhattam volna, a világ a feje tetejére állt, én pedig ájultan estem a padlóra. Mikor legközelebb magamhoz tértem, a hajó vígan úszott a legközelebbi kikötő felé, ahol eladhattuk az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket. A saját kabinomban, az ágyon feküdtem, és alaposan be voltam takargatva. Lassan kimásztam a takaró alól és az ajtóhoz battyogtam. Mikor szélesen kitártam azt, a legénység teljes létszámban ott állt előttem, és mindannyian arra vártak, hogy kilépjek. Egy pillanatig néma csönd uralkodott a hajón, majd a következő pillanatban egy emberként hajoltak meg és emelték le a kalapjukat. Tátott szájjal néztem rájuk, nem hittem volna, hogy valaha is ebben a tiszteletben fogok részesülni.

-  Megmentette az életünket – lépett elém Kheleb, az első tiszt. – Örök hálával tartozunk.

- Csak azt tettem, amit egy kapitánynak tennie kell – mondtam megrántva a vállam. Nem értettem, miért változott meg mindenki ilyen hirtelen, hiszen nem ez volt az első csata, amit együtt vívtunk.

- Az előző kapitány sohasem tett ilyet – ingatta a fejét a férfi. Ez ad némi magyarázatot.

Azzal, hogy megmentettem őket, teljesen másképp viselkedtek velem. Elkezdtek tisztelni, igazi kapitányként bántak velem. Azt hiszem hiányzott nekik, hogy valaki igazán irányítsa őket, valaki, akiben bízhatnak. Sosem ejtettük szóba a képességemet, ők nem kérdeztek rá, én pedig nem meséltem el. Elfogadták, és kész. Nagyon kevesen tudnak a druidákról, az emberek nagy része úgy hiszi, már nem léteznek, az istenek már nem adnak különleges erőt nekünk. Pedig korántsem volt így. Mindazonáltal ők nem mondták el senkinek, én pedig megbíztam bennük.

A hírem hamar szárnyra kélt, Voro legénysége eléggé pletykás volt, így a nép gyorsan tudomást szerzett egy női kalóz kapitányról. Azonban ahogy az lenni szokott, a történet szájról-szájra terjedt, és egyre inkább eltorzult. A végén már úgy emlegettek, mint egy éjfekete hajú, két méteres boszorkány, aki segítségül hívott egy óriási vízi szörnyet, hogy legyőzze őket. Ezután senki sem tudta, mi vagyok vagy hogy nézek ki, egyedül a nevemet ismerték. Így történt, hogy egy nő lett a világ legfélelmetesebb kalóza.