3. fejezet ~ Fogságban

Hát... igen... Késtem. Ami azt illeti, már szombaton kész volt a fejezet, át is küldtem a bétának, azonban ő nem tudta kijavítani. Tekintve, hogy hétfőn és szerdán dolgoztam, kedden pedig más elfoglaltságom volt, így csak mára tudtam hozni a friss bejegyzést. Az a helyzet, hogy sűrű hetek várnak rám - minden tanárnak most jutott eszébe, hogy nincs elég jegyünk -, így a következő fejezet csak jövőhét szombaton jön. Egyelőre tartanám a két hetet, aztán meglátom, hátha tavasz környékén bele tudok húzni.

Na, de elég is a beszédből, jöjjön a folytatás!

Kellemes olvasást!

(Ui.: Az esetleges hibákért elnézést kérek, a sajátom felett hamarabb átsiklok.)

Hasogató fejfájásra ébredtem. Nagyokat pislogva kémleltem körül a szűk teremben, ahol voltam. Apró helyiség volt, egyetlen ablakkal, amin keresztül csupán az eget láttam. Nem volt benne üveg, de szerencsére a nyári éjszakák melegek voltak, így nem fagytam halálra. Velem szemben egy ajtó állt, amin egy apró nyílás volt, melyen bekémlelhettek a fogva tartóim. A padló, melyen ültem, mocskos volt, nem lepődtem volna meg, ha egerek szaladgálnának a lábam körül. Azonban mivel korom sötét volt, a holdból mindössze egy apró cikkely látszott és a csillagok önmagukban nem adtak elég fényt, így semmit sem láttam. Ámbár annál többet éreztem.

Hányinger kerülgetett, a fejfájásom nem akart elmúlni, és minden tagom merev volt a kemény földön való fekvéstől. Óvatosan megpróbáltam felállni, de a lábam nem bírta el a súlyomat, összerogytam. Az ujjaimmal próbáltam életet lehelni belé, meg akartam nyomkodni sajgó vádlimat, de valami visszafogott, fém csörgése hallatszott. A kezem a falhoz volt láncolva. Csuklómon bilincs feszült, és mindössze néhány méter hosszú volt, ami engedte, hogyha ülök, akkor a karjaim ne lógjanak a fejem felett.

Elkeseredésemben sikítani szerettem volna, felordítani, hogy az égbe kiabáljam a fájdalmamat. A fájdalmamat, hogy elárultak, hogy ilyen egyszerűen elkaptak, hogy nem harcoltam erősebben a szabadságomért. A szabadságomért, melyre oly büszke voltam. Annyira ledöbbentett az árulás, hogy egy egyszerű katona így betört a kalózok szigetére, hogy nem eszméltem fel időben. A torkomat a sírás fojtogatta, a szememet szúrták a könnyek. Dühös, elkeseredett és csalódott voltam. Mielőtt azonban teljesen eluralkodhatott volna felettem a keserűség, nyílt az ajtó, mire hatalmas fényesség árasztotta el a szobát.

Az a férfi lépett be, aki elkapott engem Narroch boltjában. Miután a szemem megszokta a fényességet, alaposan megnéztem az elfogómat. Középhosszú, fekete haja és mélyen ülő, sötétkék szeme volt. Állkapcsa széles, száját szigorú vonallá préselte össze. Magas volt, legalább egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem voltam alacsony. Széles vállát vérvörös ing, valamint éjfekete, földig érő kabát takarta. Nadrágját nagy bakancsba bújtatta, jobb kezét a zsebébe rejtette, a balban a lámpást tartotta, amit most felakasztott egy szögre.

- Miért lett kalóz? – tért rá rögtön a lényegre. Hangja keményen csengett az üres helyiségben. Nem válaszoltam semmit, szorosan összeszorítottam a számat, nem voltam hajlandó bármit is mondani neki. – Miért lett egy ilyen csinos hölgy a tengerek rettegett kalóza? – kérdezte újra, ám ezúttal is hallgattam. – Rendben. Szóval nem beszélsz.

- Nincs mit mondanom magának – préseltem ki a szavakat. Legszívesebben megfojtottam volna, de a bilincsek nem engedtek.

- Nocsak, szóval mégsem némult meg – nevetett fel. Keserű kacaj volt, amelytől a hideg futkosott a hátamon. – Miért rabolta ki a királyi hajókat? – kérdezte. – Miért akarna bárki is a rossz oldalon állni?

- Maga szerint én állok a rossz oldalon. – Hangom gúnytól csepegett. – Szerintem ez épp fordítva van.

- Rabolt, ölt, fosztogatott. Hol itt a jóság? – kérdezte a férfi, majd szorosan elém lépett. – Maguk mind mocskos gazemberek, akik csak mások kizsákmányolásához értenek.

- Nem tud rólam semmit! – kiáltottam. Elfogóm megragadta az állam és szorosan a szemembe nézett.

- Undorító – suttogta. – Hogy lehet valaki nő létére ennyire romlott? – Lehelete az arcomat simogatta. Mély lélegzetet vettem, majd arcul köptem. Nem volt egy nőies mozdulat, de megérdemelten kapta. A férfi lassan letörölte a nyálat, majd ellépett előlem.

- Nem tudhatja, mit miért teszek. Maga csak annyit tud, amit a pletykákból hallott rólam – mondtam halkan.

- Többet nem is kell tudnom – vágta még hozzám, majd felkapta a lámpát, és kisétált a cellámból. Sötétség borult rám, én pedig újra egymagam maradtam.

A vállam megrázkódott az elfojtott sírástól, a szemem égett a visszanyelt könnyektől. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, ahogy szilánkokra török. Négy éve élem a kalózok életét, és ez az első eset, hogy valakinek sikerült elkapnia. Kétségbe esetten gondoltam arra, hogy talán többet nem láthatom a napvilágot, a tengert, a legénységet. Négy éven át nem féltem annyira, mint most. Lerogytam a földre és az önsajnálatomba temetkeztem. Nem tudtam hol vagyok, hogy fogok innen kijutni, vagy hogy túl élem-e ezt az egészet. Átkoztam a fejem, hogy nem vigyáztam jobban.

Fáradt voltam, kiszáradtam és korgott a gyomrom. Mindössze néhány órája voltam eszméletemnél, de máris álmos voltam. Megpróbáltam a földre feküdni, de a láncaim nem engedték, így kénytelen voltam ülve álomra hajtani a fejem. Kínkeserves rémálmok gyötörtek, mindegyikben az a különös férfi szerepelt, aki elrabolt. Mindegyikben az életemre tört. Levegő után kapkodva nyitottam ki a szemem. Nagyjából két órát aludhattam, de fáradtabban ébredtem, mint előtte. Elkeseredetten sóhajtottam fel, és gondoltam arra, most érkezett el az a bizonyos vég.

Idegesen a hajamba túrtam, és próbáltam magam lenyugtatni. Hacsak egy kis vizem lehetne, máris szabad lehetnék. Próbáltam törni a fejem, hogy hogyan juthatnék az erőm forrásához, de semmi sem jutott eszembe. A kétségbeesésem egyre nagyobb méreteket öltött, és kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon hogy lelem a halálomat. Elkeseredetten engedtem le a karom magam mellé. Az kezem az oldalamhoz ért, ahol valami keménybe ütközött. Kíváncsian nyúltam bele a zsebembe, majd húztam elő az apró tükröt, melyet az álomvilágban kaptam a másik három lánnyal együtt. Még indulás előtt tettem el, mondván lehet, hogy szükségem lesz még  rá. Most reménykedve tartottam a kezeim közt a kis tárgyat, mely talán megmentheti az életem. Óvatosan a markomba zártam, és arra gondoltam, segítségre lenne szükségem. Becsuktam a szemem és mikor legközelebb kinyitottam, a kis tisztáson találtam magam.

- Bajban vagy, nem igaz? – hallottam meg egy lágy, női hangot. Tudtam ki ő, bár még nem láttam.

- Igen, méghozzá elég nagyban – sóhajtottam fel.

Leültem  arra a fatönkre, amire még nemrégiben Yaisa ült rá. A következő pillanatban egy fiatal lány lépett elém, nagyjából velem egyidős lehetett. Derékig érő, szőke haja és aranybarna szeme volt. Hosszú hegyes füle és az arca bal oldalán végigfutó jelek arra következtettek, hogy ő is egy nimfa volt. Földig érő ruhája akár a királynőké, már messziről látszott, hogy értékes kelméből készült. Hajában aranyból készül korona, fülében megannyi ékszer volt. Mikor mellém ért, láttam, milyen alacsony, mégis tudtam, hogy az apró, törékeny testben egy erős, harcias lélek lakozik.

- Talán én segíthetek. – Összekulcsolta a kezét, szemét lehunyta, majd valami számomra ismeretlen nyelven beszélni kezdett. Mikor újra rám pillantott, a tenyerében már lánc hevert, rajta apró üvegcse fityegett. – Bár nem tudlak kiszabadítani, ebben a fiolában olyan víz van, melyen varázslat ül, soha nem fogy el – mondta, majd a nyakamba akasztotta. – Használd bátran, és teljesítsd be a sorsodat.

- De elvihetem ezt innen? Hisz ez csak egy álomvilág – kérdeztem elbátortalanodva. Ujjaim az üvegcse köré fonódtak, a remény beöltötte a szívemet.

- Igen. Innen csupán ti vihettek el vagy hozhattok be bármit is – magyarázta a lány.

- Hogy hívnak? – kérdeztem hirtelen, a nimfa pedig szelíden elmosolyodott.

- Meril vagyok – mondta egy pukedli kíséretében.

- Köszönöm, Meril – pillantottam rá hálásan. Újra a kezembe fogtam a tükröt, és arra gondoltam, hogy legyek újra a zárkában. Mikor kinyitottam a szemem, ismét a dohos börtönben voltam a falhoz bilincselve. Mielőtt azonban nekiláthattam volna, hogy kiszabadítsam magam, lépéseket hallottam. Gyorsan elrejtettem a varázslatos fiolát a ruhám alá, majd lassan feltápászkodtam a földről. Nyílt az ajtó, és újra a férfi lépett be rajta, ki elfogott.

- Hogy vagyunk? – kérdezte gúnyosan.

- Hogy változott-e valami az elmúlt néhány órában? – Próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon el van keseredve, de az üvegcse szinte égette a bőrömet. Rettegtem, hogy észreveszi, és az egyetlen esélyemet is elveszi tőlem.

- Gúnyolódjon csak! Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy megteheti. – Keserűen felnevetett, majd lassan közelebb sétált. – A nyolc királytól megjött az engedély a kivégzésére. Holnap hajnalban felakasztják – mondta komoran. Várta a reakciómat, én azonban köpni-nyelni nem tudtam. Mindig is gondoltam, hogy ha elkapnak, komoly bajom lehet belőle. Azonban sosem számítottam arra, hogy egyszer valóban ilyen helyzetbe kerülök.

- Meglepő? – kérdezte suttogva. – Talán nem kellett volna kalóznak állnia – mondta szemöldök ráncolva.

- Miért olyan nagy az ellenszenve a kalózok iránt? – kérdeztem halkan. Lassan kezdtem megvilágosodni afelől, hogy miért is gyűlöl engem annyira. – Talán valami gyerekkori trauma? Vagy korábban valaki megsebezte a büszkeségét? Esetleg…

- Hallgasson! – kiáltotta. Azt hittem lekever majd egy pofont, de időben türtőztette magát. A keze megremegett, de a testéhez szorította és mélyeket lélegzett. Nem hiszem, hogy komolyan bántott volna, de sikerült kihoznom a sodrából. – Jó éjszakát! Élvezze ki, ez az utolsó! – mondta, majd kilépett az ajtón, és becsapta maga után.

Mélyet lélegeztem, és próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet. Már attól féltem, valaki meghallja. Nagyot nyeltem, majd óvatosan elővettem a kis fiolát. Kihúztam a dugót, majd egyik kezemmel köröző mozdulatot tettem. A víz lassan kikúszott, és óvatosan a láncra tekeredett. Nagyot sóhajtottam, és koncentrálni kezdtem. Egy pillanattal később már a kezemben fogtam a félhold alakú botot, melynek a közepén egy nagyobb víztömeg lebegett. A földhöz csaptam a végét, mire a láncon tekergőző víz megfagyott. Nagyot rántottam, mire a kezem újra szabaddá vált.

Ritka alkalmakkor változtam át teljesen druidává, de most épp itt volt az ideje. Fülem hosszúvá nyúlt, szemem áttetsző kékké változott. Fejem körül ezüstös tiara, alkaromon és lábamon fémből készült páncél jelent meg. Most már nagyobb a hatalmam, de vigyáznom kell, mert hamar kimerülök. Újabb vízsugarakat küldtem az ajtó zsanérjaira, majd megfagyasztottam őket. Sajnos az ajtó nem bírta el saját súlyát, és hatalmas döndülés közepette a földre zuhant.

- A pokolba! – sziszegtem, majd gyorsan kirohantam az ajtón.

A legnagyobb gondom az volt, hogy nem tudtam, merre induljak és hol vagyok. Nem sokáig teketóriáztam, jobbra fordultam és rohanni kezdtem. Megannyi elágazás következett, és én csak találomra választottam ki az útirányokat. Sokáig senkivel sem találkoztam, azonban mikor befordultam az egyik sarkon egy férfival találtam magam szemközt. Ugyanolyan ruhát viselt, mint az elrablóm, láttam a Melar jelvényt a mellkasára tűzve. Látszott, hogy hirtelen nem tudott hova tenni, nem tudta ki vagyok. Mielőtt kettőt pisloghatott volna, egy gyors intéssel hasba löktem egy víznyalábbal, majd elrohantam mellette. Nem volt könnyű dolgom, legalább tíz perce keringtem az ismeretlen épületben, és én úgy éreztem, mintha körbe-körbe futottam volna.

- Állj! – harsant fel az ismerős kiáltás mögülem. Természetesen eszemben sem volt megállni, rohantam, ahogy csak a lábam bírta. – Azt mondtam, állj! – Ekkor egy golyó csapódott a falba, egyenesen a fejem mellett. – Még egy lépés, és a következő a csinos kis fejecskéjét találja el! – mondta. Hirtelen megtorpantam, és lassan megfordultam. Amikor a férfira néztem, láttam az arcán a meglepődést, kétség sem férhet ahhoz, hogy fogalma sem volt arról, hogy én vagyok az. – Mégis mi maga? – kérdezte ledöbbenve. Úgy tűnik a gúnyolódáson kívül más hangnemet is képes megütni.

- Mondtam, hogy semmit sem tud rólam – mosolyodtam el. A botot magam elé helyeztem és két kézzel megfogva a földhöz csaptam. Egy vízsugár egyenesen a férfi felé indult, a lábára tekeredett, majd azon nyomban megfagyott. – Ég önnel! – mondtam mélyen meghajolva, majd gyorsan felkacagtam. Nagyon jó volt látni a férfi döbbent arcát, azonban nem volt időm sokat bámészkodni, sietnem kellett, hogy minél előbb kijussak erről a szörnyű helyről.

Elindultam az egyik tetszőleges irányba, azonban úgy tűnik rosszul választottam, mert ahogy befordultam a sarkon, egy újabb őrrel találtam szembe magam. Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem minél hamarabb lerázni a férfit. A bottal intettem egyet, mire egy újabb vízcsóva indult el, ám úgy tűnik, jó reakció idővel áldotta meg őt a sors, ugyanis egy gyors mozdulattal kikerülte azt. Még néhányszor megpróbáltam eltalálni, de ezek is kudarcba fulladtak. Egy idő után meguntam ezt, és úgy döntöttem, a kezembe veszem a dolgot. A férfi elé szaladtam, majd a bottal alaposan arcon vágtam. Úgy tűnt, ő erre nem számított, mert védekezni is elfejtett és úgy terült el a padlón, akár egy zsák krumpli. Szájából vékony csíkban folyt a vér, szemmel láthatóan más baja különösebben nem volt. A mellkasa egyenletesen emelkedett föl és le, így gyorsan átugrottam felette és futottam is tovább.

Nagyjából öt percen keresztül rohanhattam, mikor végül már nem tudtam hova kanyarodni. Az út végén egy ajtó várt, és én meglepődve tapasztaltam, hogy senki sem őrzi. Halkan fohászkodni kezdtem, hogy a kijárathoz vezető út legyen az. Úgy tűnik a Szerencse istene meghallgatta imáimat, mert mikor a kezemet a kilincsre téve kitártam az ajtót, akkor egy erdővel néztem farkas szemet. Legszívesebben örömömben felkiáltottam volna, de akkor biztosan a nyakamba hoztam volna az összes őrt, így csak vettem egy mély lélegzetet és már rohantam is tovább. A tüdőm már szúrt és a lábam is kezdett sajogni, nem is beszélve a kimerültségről, amit az erőm használata okozott. Azonban nem mertem még visszaváltozni, hiszen bármikor rám találhattak.

Egy kis idő után azonban már éreztem, hogy egy csepp erő sem maradt bennem. Hátamat nekivetettem egy fának és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet. Piszok nagy szerencsém volt, hogy druidának születtem. Valamint hogy az elrablóm nem tudta, mi is vagyok valójában. Ha egy átlagos ember lettem volna, még mindig a börtönben pityeregnék és várnék a csodára. Mindössze egy napot töltöttem ott – legalábbis amikor az eszemnél voltam -, de egy falatot sem ettem és egy kortyot sem ittam. A testem szinte üvöltött a pihenés és némi víz után, de nem tudtam a kívánságának eleget tenni. Az erőmet nem használhattam, hiszen az abból származó víz mit sem segített rajtam. Így hát ellöktem magam a fától, és tovább botladoztam.

Nem tudom, mióta keringhettem ott, én legalább öt órának éreztem. A lábam sajgott, a tüdőm minden lélegzetvételnél szúrt, a szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam már tovább. Visszaváltoztam, majd a földre rogytam. Pihenni akartam, és reménykedtem abban, hogy nem találnak rám, míg alszok egyet. Hátamat egy öreg tölgynek vetettem, majd felpillantottam a lombkoronájára. A nap magasan járt az égen, sugarai átszűrődtek egy-egy levél között, ezzel vékony hálót fonva a fa köré. Ha nem épp menekültem volna, élveztem volna a fény játékát, azonban most csak arra tudtam gondolni, hogy talán épp ez lesz majd, ami elárul.

Hirtelen csörtetést hallottam magam körül, ágak reccsentek, kiáltások szűrődtek át a fák között. Fel akartam állni, hogy szembe szálljak velük, de ekkor meghallottam egy ismerős hangot. Szélesen elmosolyodtam, és immáron nyugodt szívvel hajtottam vissza a fejem a fa törzsének. Ekkor legalább hat pár csizma férkőzött a látóteremben, és mikor felpillantottam az arcokra, megemeltem képzeletbeli kalapom.

- Üdv, uraim! – suttogtam. Nem volt erőm a hangos beszédhez. – Mi szél hozta önöket?

- Elveszett kapitányunk – válaszolta Raumo, majd lehajolt, hogy egy szintben legyen a szemünk. – Mi történt?

- Az egy hosszú történet – sóhajtottam. Soha nem gondoltam volna, hogy a legénységem képes lenne eljönni utánam. Tudtam, hogy hűségesek hozzám, de reménykedni sem mertem abban, hogy ennyire sokat jelentek nekik. Eljöttek, hogy visszavigyenek a hajómra. – Hogy találtatok rám?

- Az is hosszú történet – felelte Raumo. – Ideje mennünk. Még a végén ránk találnak. Szabad? – kérdezte. Tudtam mire gondol, így csak bólintottam egyet, mire Kheleb, az első tiszt ölbe kapott. Megkönnyebbülten hajtottam a fejem a férfi mellkasának és hunytam le a szemem. A kimerültségtől pillanatok alatt elaludtam, de mindvégig tudtam, hogy biztonságban vagyok.