5. fejezet ~ Hogyan tovább?

Hosszú volt a várakozás, ezt elismerem, és sajnos nincsenek kifogásaim. Ihlet- és időhiány, bár már rég megírhattam volna. Szóval mindenkinek ajánlom ezt a fejezetet, aki még a sok késés ellenére is kitartott mellettem. Köszönöm a sok-sok kommentet és kedves szót, megmelengették a szívem! Na, de nem is húzom tovább az időt.

Kellemes olvasást!

(Ilyesféleképpen alakul a divat a Világomban.)

Mikor magamhoz tértem, már újra a kabinomban voltam. Mélyet sóhajtottam, és kedvtelve végignéztem a helyiségben. Kicsi volt, sötét, de az enyém. Egyetlen ablak volt csak, de azt sem lehetett kinyitni, és a széken kívül minden bútordarab a padlóhoz volt rögzítve. Semmilyen személyes holmi nem volt benn, egyrészt mert egy nagyobb viharnál a dolgok ripityára törtek volna, másrészt pedig csak egyetlen emlékem volt a múltból, amit mindig magamnál hordtam. Az pedig édesanyám régi nyaklánca. Fekete csipkéből készült és szorosan a nyakamra simult. Középen egy apró, pár centis kulcs lógott. Csak fürdéskor szoktam levenni, és miután végeztem, azonnal vissza is tettem.

Lassan felültem az ágyban, és próbáltam lábra állni, ám a kísérletem kudarcba fulladt. A szoba forgott velem, a gyomrom pedig émelygett. Ha ettem volna valamit, biztos visszaköszönne most. Nagyjából két perc múlva, mikor már nem táncoltak a szemem előtt sötét karikák, kiléptem a kabinból. A hajó csendesen siklott a vízen, az ég alja vörösen izzott. Ezek szerint nem sokkal az éjszaka leszállta előtt keltem fel. Csupán néhány emberem lézengett a fedélzeten, de ők is el voltak foglalva a maguk dolgával, nem látták, hogy kiléptem a szabad égre. Felsétáltam a lépcsőn a kormányhídra, és Kheleb mellé léptem. Mikor a férfi rám nézett, először meglepődést, majd megkönnyebbülést láttam az arcán. Levette kalapját, majd kissé meghajolt.

- Kapitány! Hogy érzi magát? - kérdezte halkan.

- Sokkal jobban, köszönöm. Merre tartunk?

- Rinota szigetére. Ott eladhatjuk a szerzett kelméket - válaszolta. Felém fordulva kérdőn rám nézett, és én szavak nélkül is értettem, mit akart. Aprót bólintottam, majd a kormányhoz léptem.

Általában vagy a kormányos, vagy pedig Kheleb vezette a hajót, én csak ritka alkalmakkor töltöttem be ezt a tisztséget. A szél hirtelen feltámadt és a kibontott, szőke hajamba kapott. Élveztem a szellő lágy simogatását az arcomon, a tenger zúgását, a sirályok vijjogását. Bár nem sokat raboskodtam, mégis rettentően hiányzott az, hogy a fedélzeten legyek. Ez volt az életem, ez voltam én. Annak a férfinak fogalma sem volt arról, hogy miért is lettem kalóz. Mikor a szüleim meghaltak, álruhában sokszor kilopóztam a kikötőbe, és figyeltem, ahogy a hajók befutnak, kipakolják a rakományt, majd felvonva a vitorlát újra útnak indulnak. Azonban azt is láttam, ahogy a gazdagok és a királyság hajói mekkora kincsekkel térnek vissza, hogy a nemesek és a katonák milyen lenézően beszélnek a szegényebb réteggel, kinevetik a dokkmunkásokat és leköpik vagy megdobálják a koldusokat. Láttam a fényűzés sötét oldalát, láttam azt, ahogy akik kívülről milyen elegánsak, azok belülről éppolyan romlottak. Változást akartam. Azt akartam, hogy azok, akiknek nagy vagyonuk van, adjanak a szegényeknek is. Ám tudtam, hogy ezt csak úgy érhetem el, ha magam veszem el a kincseiket.

Szabály volt nálam, hogy csupán azokat a hajókat rabolhatjuk ki, amelyen a királyi flották zászlaja lobog vagy melyeken az arisztokraták utaztak. Ölni csak kivételes esetekben volt szabad, bár inkább csak akkor történt ez meg, ha egy másik kalózhajó támadt ránk. Tavaril egy háromárbócos, kicsi, épp ezért fürge hadihajó volt és negyven ágyúval rendelkezett. Az elbeszélések alapján nem szeretem az előző kapitányt, de azt el kellett ismerni, hogy nagyon jól bánt a hajóval. Nevét a természet istenéről kapta, aki az évszakok felett uralkodik, így remélve megváltást a legkeményebb időkben is.

- Mi történt? - hallottam meg Raumo hangját, ezzel kizökkentve a gondolataimból. A nap már lenyugodott, így átadtam a vezetést a kormányosnak és lesétáltam a többiekhez. Mindenki ott volt, mindenki hallani akarta a történetet. Leültem az egyik üres hordóra, mely a fedélzeten volt, és mesélni kezdtem. Mindent elmondtam, azt, hogy egy tömlöcben ültem, a beszélgetést azzal a férfival, ahogy megszöktem. Elmondtam a tükröt is, amit nagy valószínűleg nem hittek el, de nem kérdeztek rá. Elfogadták azt, amit tényként közöltem.

- Ti hogy találtatok rám? - kérdeztem ezúttal a fiúk felé fordulva.

Ők kíváncsian tekintettek egymásra, hogy vajon ki mondja el a történetet. Végül Kheleb és Raumo felváltva mesélte el, hogy találtak rám. Mint kiderült, kicsit megszorongatták Narroch-ot, hogy árulja el, ki volt az, aki elrabolt és merre vihetett. A férfit Calennek hívták, és ahogy sejtettem, a Melar katonaság egyik parancsnoka. Sikerült kideríteniük, hogy a foglyokat Nolandar városában őrzik, a tengerpart mentén, egy jókora toronyban. Nehéz volt kikötniük, mivel rengeteg katona őrizte a helyet, ezért találtak rám olyan későn.

Miután mindezt elmondták, csönd telepedett a társaságra. Mindenki a másikra várt, hogy mondjon valamit, de senki sem szólalt meg. Ezért úgy döntöttem, mindenki menjen a maga dolgára, mert holnap kikötünk Rinota szigetén. Mindig nagy örömmel hajóztam oda, mert ez volt az egyetlen hely a Földön, ahol még nem hódított teret az arisztokrácia gőgössége, a lovas hintók tömkelege és a tökéletesség álcája. Itt még szabadon éltek olyan őslakos törzsek, akik még hittek az Istenek hatalmában és maguk termesztették meg azt, amire szükségük volt.

Gondolkodásomból az óceán felől érkező hatalmas csobbanás szakított ki. Ahogy odapillantottam, semmit sem láttam, de tudtam jól, a szirének körülöttünk ólálkodnak. Intettem a kormányosnak, hogy térjen nyugovóra, majd én átveszem a kormányt, mert ha a szirének dalra fakadnak, mind meghalunk, ha férfi van a kormány mögött. Végül az éjszaka csöndesen telt, úgy tűnt, Amart szeme figyelt minket.

Másnap, mielőtt kikötöttünk, lecseréltük a fekete zászlót tengerkékre, melyen egy ritka virágfaj volt látható. Ez volt a királyság jelképe, mely a függetlenségét szimbolizálta. A nagy háborúk idején, mikor az emberek és a varázslények egymás ellen harcoltak, egyedül a Rinota királyság vallotta függetlennek magát. Mivel nekünk meg volt a papírunk, miszerint ártalmatlan kereskedők vagyunk, nem kellett félnünk attól,  hogy felakasztanak. Egy kis kenőpénz itt, egy kis kenőpénz ott, és minden el is van rendezve.

Tekintve, hogy a legénységemnek kötelező volt a hetente való fürdés és a tiszta ruházat, így könnyedén elhitték, hogy egyszerű rakodó munkások. Az egyetlen gond az volt, hogy a nők itt is szoknyát és fűzőt hordtak, és ha nem akartam kitűnni a tömegből, akkor muszáj volt nekem is úgy öltözködnöm. Mivel egyedüli nő voltam a hajón, nehéz volt egymagam felöltözni, de fél órányi szenvedés árán sikerült. Most egy földig érő, sötétkék szoknyát viseltem, szoros fűzővel, ami alig takart valamicskét a mellemből.

Mikor kiléptem a kabinomból, a fiúk alaposan megbámultak, és csak azért nem kezdtek füttyögni, mert tudták, csúnyán kikaptak volna érte. Hiába, mégiscsak férfiból voltak. Levonultam a hajóról a kikötő egyenetlen talajára, ahol már várt rám Kheleb és Raumo, valamint még két másik matróz. Egy ártatlan szemlélődő csak egy középnemesi lányt és kísérőit láthatta, soha meg nem mondták volna, hogy egy kalóz csapat vág át a békés kikötőn.

Gyalog mentünk, mert nehéz volt ebben a délutáni időszakban kocsist találni és közel is volt a bolt, ahova tartottunk. Mindössze tíz percnyi séta után odaértünk a keresett helyhez és újabb tíz perc után már meg is köttetett az üzlet. Gyorsan és minden baj nélkül zajlott a dolog, busás összeget kaptunk a finom kelmékért.

Ezután elsétáltunk egy vegyeskereskedéshez, ahol friss zöldséget és pékárut vettünk, amit az elkövetkezendő hetekben akartunk elfogyasztani. Az üzletből kilépve majdnem beleütköztem egy fiatal lányba.

- Sajnálom - mondta a lány, miközben enyhén meghajolt. Mikor felnézett, elképedve bámultam grafitszürke szemeibe.

- Malina? – kérdeztem halkan. Intettem az embereimnek, hogy húzódjanak hátrébb, de ne tűnjenek el a szemem elől.

- Siril Va… - kezdett volna bele a teljes nevem kimondásába, de gyorsan rátapasztottam a kezem a szájára.

- Csönd! – mondtam, majd gyorsan körbekémleltem. – Ne mondd ki a nevem! Nem akarok akasztófára kerülni!

- Sajnálom – mondta a lány kissé elpirulva.

Arcát ezúttal nem díszítették harci festék nyomai, ruhája most hófehér volt, hajában ott díszelgett különös koronája, csípőjén táska lógott. Most, hogy közelebbről is szemügyre vehettem, rájöttem, hogy jóval fiatalabb nálam, legalább három-négy év lehetett közöttünk. Mikor teljes harci díszben volt, azt hittem, tán idősebb nálam, igazi, érett nőnek nézett ki. Lassacskán kezdte kinőni a kort, amelyben a Társaságbeli lányok férjet fognak maguknak, de még korántsem számított olyan vénlánynak, mint én, de lefogadtam volna, rá is ráaggattnák a kékharisnyás jelzőt. 

- Mit keresel itt? – kérdezte a lány. Fejével enyhén intett, jelezve, hogy menjek utána. Egy kis kertbe vezetett, ahol leültünk egy padra.

- Eladtuk a szerzett kelméket – magyaráztam. Malina nem kérdezett rá, pontosan mire gondolok, de azt hiszem, nem is volt rá szüksége, tudta jól, hogyan szereztük azokat. Mégsem ítélt el, mégsem faggatózott, amiért rettentően hálás voltam. – Te mi járatban vagy erre?

- Vettem egy-két könyvet – mondta szégyellős mosollyal az arcán. Jól gondoltam, valóban egy vérbeli kékharisnya. – Tudod, a törzsemben mindent magunknak termelünk és állítunk elő. De a könyvek… Az más lapra tartozik.

- Megértem. Ha már így összefutottunk, azt hiszem jobb, ha elmesélek valamit.

Tudtam jól, bízhatok benne, nem árulná el senkinek sem, ki vagyok én. Nagyon hiányzott, hogy egy másik nővel beszélgessek, és bár Malinával mindössze egyszer találkoztam életemben, úgy éreztem, neki bátran elmondhatom, ami a szívemet nyomja. Mikor végeztem a történettel, a lány egy ideig csöndesen üldögélt és a gondolataiba merült.

- Mindig is sejtettem, hogy nehéz élete van egy kalóznak. Nem ismerlek túl régóta, de tudom, nem a gyilkolás élvezetéért teszed azt, amit – mondta. Kényelmesen hátradőlt és az utcán játszadozó gyerekeket kezdte el figyelni. – A törzsem úgy tartja „Ha nem ismered múltját, nem láthatod jelenét.” Ne ítélkezz, míg nem tudod, kivel van dolgod.

- Fiatal korod ellenére igencsak bölcs lány vagy. – Elképesztő, milyen éles elméje volt.

- Köszönöm – mondta vidáman felpattanva, majd játékosan, mélyen meghajolt. – Hogy állsz a talány megfejtésével?

- Őszintén? Nem igen volt még erre időm. Még több, mint két hónapom van rá, így remélem, még nem vagyok késésben.

- Hogy is szólt? – ráncolta össze a szemöldökét Malina.

- „Ott kell kezdened a keresést, hol múltad, s jövőd összeér. A kulcsot megleled, ha szíved követed.” – Szóról szóra megjegyeztem, valahogy beleivódott a tudatomba.

- Nem túl konkrét – húzta el a száját a lány. – Múltad, s jövőd összeér… Olyan múltbéli esemény lehet, ami megváltoztatta a jövődet – mondta végül Malina vállat vonva.

- Az a baj, hogy sok olyan döntést követtem el az életben, ami nagy hatással volt a jelenemre – mondtam elszomorodva.

- Mikor döntötted el pontosan, hogy kalóz leszel? – Meglepett a kérdés. Jobban belegondolva, valóban ez volt az első fontos döntés az életemben, melyet meg kellett hoznom.

- Köszönöm, Malina. – Felpattantam a kis padról és szorosan átöleltem a lányt. Ő nem számított a hirtelen kirohanásomra, ezért meglepetten ernyedt el a karjaimban.

- Szívesen – mondta végül zavartan.

Gyorsan elköszöntem tőle, majd testőreimhez rohantam. Ami valljuk be, nem volt könnyű a nehéz szoknyákban. Utasítottam őket, hogy ideje visszamenni a hajóhoz, és ők szó nélkül követtek, egy szót sem szóltak, hogy miért lett az egész hirtelen ilyen sürgős. Kívülről higgadtnak és ridegnek néztem ki, ám belülről szélesen mosolyogtam. Végre megvan a hely, ahol elkezdhetem a keresést. Nem szívesen okoztam volna csalódást sem a Nimfáknak, sem pedig a többi lánynak. Valamint nem szerettem volna, hogy minden miattam pusztuljon el. Lassan kezdtem teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy a világ sorsa az én kezemben nyugszik.

Kimért, hosszú léptekkel mentem végig a pallón, ám a fedélzetre lépve megtorpantam. Az embereim egy része a főárbochoz volt kötve, mások pedig a tömlöcbe volt bezárva vagy a sarokban ültek egy kupacban.

- Megleptem? – hallottam meg egy túlontúl ismerős hangot.

- Ami azt illeti, meg – mondtam halkan, szinte már morogva. – Mit keres itt? Miért van a hajómon? Hogyan talált rám?

- Ez maradjon az én titkom – lépett előrébb a férfi, így már csak pár méter választott minket el egymástól. - Bevallom, nem volt könnyű magára találnom, a hajó szinte semmiben sem különbözik a kereskedelmi háromárbocosoktól.

- Nem véletlenül – mondtam halkan, de olyan csönd uralkodott a környéken, hogy mindenki tisztán hallotta. Nem értettem, hova tűnt a rengeteg ember, mintha csak éreznék, hogy most nem lenne szabad itt lenniük.

- Okos – mondta elismerően bólintva. – Azonban ha nem akarja, hogy az embereinek baja essék, akkor azt ajánlom, most jöjjön velem.

- Miért akar ennyire elkapni? Annyi kalóz hajózik a tengeren. Miért pont én? – kérdeztem feldúltan. Éreztem, hogy az önuralmam, melyet mindvégig tartogattam, lassan szerte foszlik. Sosem voltam egy türelmes ember, de az évek során sikerült megtanulnom, hogy fojtsam vissza az indulataim és mindeddig a nyugodt, összeszedett kapitány látszatát mutattam.

- Nem kötelességem elmondanom – rántotta meg a vállát Calen. Ezúttal nem volt rajta kabát, csak egy hófehér atlétát viselt. A Társaságban megbotránkoztak volna, hogy még egy inget sem vett fel, de nálunk ez mindennapos látvány volt. Mikor meglátta dühös arcomat, megrántotta a vállát. – Ám legyen. Eleinte csak azért, mert nagy bosszúságot okozott a királyságoknak. Amikor viszont sikerült megszöknie, elhatároztam, hogy mindenáron elkapom és felakasztatom. Eddig még senki sem szabadult ki az igazságszolgáltatás karmai közül és nem maga lesz az első. Már tudom, micsoda is valójában, bár azt hittem, a druidák csak a legendákban léteznek.

- Hát, tévedett – mondtam ki a nyilvánvalót. Végigtekintettem a hajón, és feltettem azt a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott. – És maga micsoda?

- Egy katona, aki elfogja magát – rántotta meg a vállát.

- Tudja jól, hogy nem erre értettem – tettem csípőre a kezem. Lélekben készültem a küzdelemre, mert én ugyan nem adom meg magam harc nélkül. Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy Calen nem az, akinek mondja magát. – Az embereim nem adják meg olyan könnyen magukat, hacsak nem egy náluk sokkal erősebbel van dolguk. És ilyen csakis egy természetfeletti lehet.

- Kezdem érteni, miért is lett kapitány – nevetett fel a férfi. – Ahogy óhajtja – hajolt meg színpadiasan.

Alighogy kimondta, halvány fény kezdett derengeni az alakja körül. Pillanatok alatt átváltozott, ami arra utalt, hogy erős és gyakorlott harcos volt. Mikor teljesen átalakult, szinte tátva maradt a szám. Nem erre számítottam.

~*~

Nem szoktam  végén kérdéseket feltenni, valahogy nem az én stílusom, de most kíváncsi vagyok a véleményetekre. Szerintetek micsoda valójában Calen?