2015. június 17., szerda

7. fejezet ~ Élőholtak szigete

Hosszú, hosszú kihagyás után ismét itt vagyok. Remélem maradtak még itt olvasóim. Sajnálom a késést, az iskola és a munka leszívta az energiám, vagy időm esetleg ihletem nem volt hozzá. A felét ma, egy ültő helyemben írtam meg, szerintem látszik is, hogy sokkal gördülékenyebb. Sokat gondolkodtam azon, hogy szüneteltetek, de végül nem volt hozzá szívem. Végül egy nagy adag ihletrohammal és egy rakat Szolnoki Péter számmal túljutottam a mélyponton.

Na, de nem is fecsegek tovább, kíváncsian várom a reakciótokat, azt hiszem, jól sikerült kis részecske lett.


A hajó újra megrázkódott, mire gyorsan elengedtem egy újabb káromkodást. Gyűlöltem a sziréneket, noha ezen alkalmon kívül csak egyszer futottunk össze velük, azonban akkor két matrózomat is elveszítettem. Kíváncsian Calenre néztem, hiszen ő is férfi volt, de nem úgy tűnt, mint akit megbabonázott volna a szirének éneke.

- Hogyhogy nem élőhalott?

- Angyal vagyok. - Mintha ez mindent megmagyarázott volna. Azonban nem volt sok időm a kérdezősködésre, a hajó újra megrázkódott, és féltem, hogy ezúttal egy zátonynak mentünk neki. Odarohantam a lánchoz, előkaptam a kis tarisznyámból a kulcsot, és eloldoztam a férfit.

- Kell valaki, aki segít lenyugtatni a legénységet - feleltem a ki nem mondott kérdésre. Ő nem szólt semmit, csak bólintott, majd felsietett utánam a fedélzetre. Nem lepett meg a látvány. A legénységem fele a korlátnál tolongott, a másik fele pedig csak úgy tévelygett a fedélzeten, nem tudták, mit tegyenek. A kormányosom, mint valami őrült tekergette a hajókereket, így az össze-vissza vándorolt a tengeren. Mondanom sem kell, hogy ezzel jókora károkat okozva a hajómon. Egy intéssel vizet emeltem ki a tengerből, és hasba vágtam vele a kormányost. Ő nagyot nyekkenve elterült a padlón, én pedig gyorsan a kormánykerékhez léptem, és igyekeztem elirányítani a zátonyok felől a Tavarilt. Nem volt könnyű dolgom, hiszen időközben a szél is feltámadt. Calen igyekezett elrángatni a matrózokat a korláttól, ám ők nem lelkesedtek túlzottan az ötletért. 

Már kezdtünk eltávolodni az Élőholtak-szigetétől, mikor hirtelen egy csobbanást hallottam. Odakaptam a fejem, és elképedve tapasztaltam, hogy Kheleb belevetette magát a tengerbe és most a sziget felé tartott. Egy kötél segítségével gyorsan rögzítettem a kormányt, majd a korláthoz szaladtam.

- Nem tudtam megállítani, a kis mitugrász feltartott - mutatott az ájult Raumora. Mellette még hárman feküdtek, de lassan kezdtek ők is ébredezni, nem is beszélve a sziget felé haladó Khelebről. Sötétbarna bőre elő-előbukkant a hullámok alól, és egyre távolabb láttam felcsillanni a kopasz fejét. 

- Az ájultakat vigye le és zárja be őket a cellába - utasítottam Calent. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a hangnem és hogy parancsolgatok neki. Ám nem tehetett mást, ez az én hajóm volt, és hogyha meg akarja találni a démonok elpusztításának a kulcsát, akkor szükségünk lesz az első tisztre. - Nemsokára kiérünk a szirének karmai alól, akkor magukhoz térnek és majd kezelik a hajót. Én visszahozom Khelebet.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a korlátra, majd egy mély levegővétel után leugrottam a mélybe. Gyorsan intettem egyet, így a hullámok felemelkedtek és körbefogták a lábam. Gyorsabb és könnyebb volt, mint úszni. Nem volt egyszerű egy ekkora víztömeget irányítani a part felé, de szükségem volt a férfire. Ő volt a tanácsadóm, a bizalmasom és az egyetlen, akire az életemet is rábíznám. Pár perc múlva megláttam a szigetet, mely a szirének otthona volt. Apró volt, közepén egy pár száz méteres hegységgel. Sűrű volt a növényzet, mindent eltakart a kíváncsi szemek elől. 

Azt hiszem sokat segített az elfogadásomnál az, hogy rám nem hat a szirének éneke. Mivel nő voltam, engem nem tudtak rabul ejteni, így a hajót sem kormányoztam a végzet felé, ahol megannyi kalóz veszett már el. Senki sem tudja, mi lett a férfiakkal, ezidáig még senki sem próbált meg behatolni a területükre. 

A parthoz érve óvatosan a homokra irányítottam a vizet, így könnyedén földet értem. Most kicsit elbizonytalanított a tény, hogy fogalmam sem volt arról, merre kellene keresnem eltévelyedett matrózomat. Soha nem voltam itt, így csak remélni mertem, hogy hamarabb megtalálom őt, mint a szirének. 

Nem tudtam, Kheleb merre indult, vagy egyáltalán a sziget melyik részén kötött ki, ezért úgy döntöttem, végigjárom a partot, hogy lábnyomokat keressek. Szerencsémre öt perc után megláttam a fekete óriás nyomát, ahogy egyenesen a hegy felé tart. Gyorsan követni kezdtem, ám a legnagyobb meglepetésemre a nyom egy idő után eltűnt egy sziklafalban. Összehúzott szemekkel meredtem a semmibe, mikor különös hangot hallottam. Mintha egy hatalmas madár próbálna felszállni a levegőbe. Ebből tudtam, hogy Calen landolt mögöttem. 

- Illúzió. - Nem magyarázkodott, mit keres itt, vagy hogy talált meg, egyszerűen elindult, neki a falnak. És egyenesen átsétált azon. Tátott szájjal néztem a férfi hűlt helyére, de nem vacakoltam sokat, követtem az angyalt. Először tartottam tőle, hogy csak a szemem káprázik, azonban mikor mindenféle baj nélkül átjutottam a túloldalra, megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy nem törtem össze az arcom. Nem voltam hiú, de nem akartam lila foltokkal, fogak nélkül járkálni. 

- Honnan tudtad? - kérdeztem Calentől, mikor megláttam, hogy engem vár. 

- Volt alkalmam olvasni egy könyvet, amiben a szirénekről írtak - magyarázta. 

- És van valami, amiről tudnom kell?

- Nem szeretik az idegeneket. - Komor hangja nyugtalanító volt. Ahogy körbepillantottam, észrevettem, hogy a hegy belsejében voltunk, a talaj alattunk homokos volt, a falak nyirkosak. Fülledt volt a levegő, nem kellett sok idő, és a hajam vizesen tapadt a fejbőrömre. 

- Úgy tűnik, Kheleb erre ment - mondtam a lábnyomokra mutatva. Szó nélkül indultunk el a kihalt úton, melyet a falba vájtak. Az egész hely olyan volt, mint egy sötét, ijesztő labirintus. Nem féltem sem a sötétben, sem a szűk helyeken, most mégis borsódzott a hátam ettől a helytől. Reméltem, hogy minden gond nélkül sikerül innen kivinni az elsőtisztem, de féltem, ez csak egy hiú remény. 

Már jó ideje gyalogoltunk szótlanul, mikor hirtelen egy férfi bukkant fel előttünk. Elakadt a lélegzetem a látványtól. A férfi csontsovány volt, az arca beesett, szakadt ruhái alól kilátszottak a bordái. Koszos volt, a haja csapzottan tapadt a fejére, sűrű borosta lepte az arcát. A legijesztőbb mégis a szeme volt. Az üres, lélektelen tekintet, amiben már nem pislákolt az élet. Élőhalott volt. 

- Idegenek! - Vékony testéhez és halott tekintetéhez képest igencsak hangosan kiabált. - Idegenek! 

- Futás! - Calen megragadta a karom, és az ellenkező irányba kezdett el futni velem.

- Ez csak egy törékeny ember - értetlenkedtem, de a lábam egy pillanatra sem állt meg.

- Igaz. De sokan vannak itt, és ők képesek lennének meghalni a szirénekért.

- De nem hallom az éneküket. Akkor hogy lehet az, hogy még nem menekültek el innen? - A kezem még mindig a férfi szorításában volt, és úgy tűnt, nem akarja elengedni

- Olyan régóta vannak már itt, hogy nincsenek saját gondolataik - magyarázta. Hirtelen beugrott egy nyílásba, engem is magával rántva. Ekkor meghallottam a dobogó lépteket, amik visszhangot vertek a falakon. Valószínűleg így tudták a szirének mindenhova eljuttatni az éneküket. Legalább egy tucat férfi sietett el mellettünk abba az irányba, ahonnan jöttünk. Nem álltak meg a nyílás mellett, én azonban levegőt venni sem mertem. 

- Elég fürgék voltak ahhoz képest, hogy milyen soványak - mondtam, mikor már hallótávolságon kívülre értek üldözőink. 

- Erre - ragadta meg ismét a karom. Szólni akartam, hogy magamtól is tudok járni, de mielőtt akárcsak kinyithattam volna a szám, ő elengedett. 

Tovább siettünk, hogy minél hamarabb Kheleb nyomára akadjunk. Nem akartam halottként viszont látni. Próbáltunk minél kevesebb zajt kelteni, hogy a férfiak ne találjanak ránk, de nem volt könnyű, hiszen rengeteg kiszögellés, sziklák, kavicsok álltak az utunkban. Calen, mintha látott volna a sötétben, egyszer sem botlott meg, nekem azonban folyton a lábam elé kellett néznem. Nem telt el sok idő, és máris meguntam a dolgot. Épp felfortyanni készültem, hogy menjen előttem, hogy lássam, merre lép, mikor egy sarkon befordulva legalább két tucat férfival találtuk szembe magunkat. Kezükben éles kardokat tartottak, szemük üres volt, de elszántnak látszottak. Igaza volt Calennek, tényleg mindenre képesek lettek volna, hogy megvédjék a sziréneket.

- Nem ölhetjük meg őket - mondta Calen. - Nem tehetnek arról, hogy ide kerültek.

- Akkor mit tegyünk? - kérdeztem, miközben a szemem ide-oda cikázott az emberek között. Mintha egyelőre nem akartak volna támadni, mintha vártak volna valamire, de láttam megfeszült testükön, hogy bármikor képesek nekünk rontani.

- Fegyverezzük le őket. Aztán keressük meg a szökevény szerelmed, és menjünk innen - mondta, miközben a két kezében megjelentek a kardjai.

- Nem a szerelmem - mondtam dühösen, de ő már nem is foglalkozott velem. Meredten nézte a hozzá legközelebb álló férfit.

Nagyot sóhajtottam, és én is gyorsan alakot váltottam. Egy szempillantással később már a kezemben tartottam szeretett botomat. Szerencsére a falakból is csöpögött a víz, nem is beszélve a szörnyen párás levegőről, így nem volt gondom azzal, hogy tudjam használni az erőm. Ezt a pillanatot választották az élőholtak is, hogy nekünk rontsanak, és kardjukkal felénk csaptak. Calen gyorsan visszavert kettőt, és én is ellöktem párat egy nagyobb vízcsóvával. Azonban hiába taszítottuk, löktük vagy tántorítottuk el őket, újra feltápászkodtak és ránk támadtak. Nem akartak elfogyni, ellentétben az erőmmel. Egy idő után már nem használtam a vizet, csak a fegyveremmel harcoltam ellenük.

- Mintha egyre többen lennének - mondtam dühösen. Talán így is volt. Már rettentően fáradt voltam, legalább fél órája küzdhettünk a férfiak ellen. A kezem és derekam sajgott, az izzadság a szemembe csorgott, szőke, csapzott hajam folyamatosan az arcomba lógott.

- Nincs elég hely, hogy felszálljak - morogta két csapás között Calen. Meg-megsebesítette őket, de az élőholtakat ez nem zavarta. Csak akkor maradtak nyugton, ha ájultan rogytak össze. Az egészben a legszörnyűbb az volt, hogy a két volt matrózomat is le kellett ütnöm. Már nem hasonlítottak arra, akik egykoron voltak, és a szívem megszakadt, hogy így láttam őket. Már sosem lesznek a régiek, ahogy a többi itt élő sem. Örökre megváltoztak, és erről a szirének tehettek.

- Elég lesz! - hallottam meg egy mély, női hangot. A férfiak abbahagyták az ostromot, és ketté váltak, hogy utat engedjenek a vezetőjüknek. Még sosem láttam ilyen szép nőt. Hosszú, világosszőke, hullámos haja a derekáig ért, mely szinte körbeölelte magas, karcsú alakját. Élénkzöld szeme csábosan villant, cseresznyepiros ajka ragadozókhoz hasonló mosolyra húzódott. Mellét és derekát mindössze egy apró, sötétzöld anyag fedte, nem sokat takarva alakjából.

- Kik vagytok? - kérdezte lágy hangon, ami valamiért egy hegedűre emlékeztetett.

- Az nem fontos - mondtam komoran. Mondanom sem kell, azonnal elfogott a sárga irigység, hacsak ránéztem. De ami fontosabb volt, miatta került ide Kheleb, és miatta vesztettem el a matrózaimat is.

- Nekem igen. - A nő szeme szikrákat szórt. - Mit kerestek itt? És miért ütitek ájultra a szolgáinkat? - Ezek szerint több szirén is van itt, akik elég mérgesek lehetnek a felfordulásért. Nem szerettem volna velük találkozni. Úgy hallottam, hogy emberi alakban sokkal gyengébbek, de a túlerővel szemben nem biztos, hogy boldogulnánk. Ha szerencsénk van, el tudjuk húzni az időt addig, amíg a tűréshatára végére ér, és kénytelenek lesznek visszamenni a vízbe. Akkor felszedjük az elsőtisztemet és már itt sem vagyunk.

- A matrózomat keresem - léptem előrébb egy lépést. - Mihelyst megtaláljuk, már itt sem vagyunk.

- Azt nem lehet. Ő már ide tartozik. Nem engedem, hogy bárki is elvigye - rántotta meg a vállát. Nagyon szerettem volna egyenesen elé sétálni és szálanként kitépni a haját. Csak úgy, élvezetből. A gondolat gonosz mosolyt csalt az arcomra, emiatt Calen furcsán is nézett rám, de nem törődtem vele.

- Nem kértem engedélyt - mondtam botomat szilárdan tartva. Volt egy olyan érzésem, hogy újabb harc nélkül nem távozhatunk innen. 

- Értem - mondta komoran a szirén. - Akkor nincs más választásom. 

Mély lélegzetet vett, és a következő pillanatban a földre rogytam. A sikítás, amelyet hallatott, olyan borzalmas volt, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem. A koponyám mintha darabokra akart volna szakadni, mintha a szívem háromszor olyan gyorsan kezdett volna dobogni. Féltem, ha nem hagyja abba, az felmondja a szolgálatot. Oldalra pillantva láttam, hogy Calen ugyanolyan fájdalmakat áll ki, mint én, ő is a földön térdepel és a fejét fogja. 

- Választhattok. - A nő abbahagyta a sikolyt, így újra friss levegő áramlott a tüdőmbe. - Ti is szolgának álltok, vagy meghaltok.

- Előbb szúrom ki a saját szemgolyómat egy villával - sziszegtem.

- Ahogy óhajtod. - Láttam, ahogy int az egyik férfinek és ő egy szigonyt nyom a kezébe. Rosszat sejtek. Hátráltam volna, de már nem tudtam hova, a hideg fal mögöttem tisztán tudatta, nincs hova menekülnöm. Csapzott, szőke hajam a szemembe lógott, alig láttam tőle valamit, de még így is észrevettem, hogy Calen vállai megfeszültek a várakozástól. Épp időben fordítottam vissza a fejemet a szirén felé ahhoz, hogy lássam, a szigonnyal felém int, amiből egy villám csapott ki. Egy centiméteren múlt, hogy az a fal helyett a fejem találja el. A földön kötöttem ki, a jobb térdem erősen beütöttem és a tenyeremen is súlyos horzsolások keletkeztek.

- A pokolba - hallottam mellettem Calen hangját. Ugyanezt gondoltam én is magamban, de mielőtt bármit is szólhattam volna, a nő ismét intett, újabb villámokat szórva felénk. Ha jól tudtam, ezt a fegyvert csak nagyon kevesen voltak képesek használni, nagy erőről kellett tanúbizonyosságot tennie annak, aki ezt szerette volna használni. Nagyon aggasztott a dolog, mert úgy tűnik, a szirén egy nagyon erős varázslény, és még fogalmam sem volt arról, hogy fogjuk legyőzni és egyben megmenteni Khelebet, akit még mindig nem láttunk.

- Siril! - kiáltott felém Calen. Most hallottam először a szájából a nevem, és mondanom sem kell, nagyon különös volt. - Tudsz képezni egy pajzsot vízből? - kérdezte, majd a következő pillanatban ellökött. Ezúttal a bal vállam ütöttem be, és olyan fájdalom hasított belé, hogy szinte a levegőm is elakadt. De legalább nem pörkölődtem meg.

- Tudok - mondtam nagyot nyögve, miközben feltápászkodtam a földről. A botom magam előtt tartva vízből egy vékony réteget képeztem, ami elválasztott minket a dühös sziréntől. Nem volt boldog, hogy még mindig élünk. A következő csapás, amelyet ránk mért, már a pajzsot találta el, ami elvezette a villámot, így mi sértetlenül álltunk. - És most? Nem tudom örökké így tartani. - A harc és az erőm ilyen fokú használata rettentően lemerített, remegett a karom, apró izzadságcseppek lepték el a homlokom és minden sebhely lüktetett a testemen.

- Van egy ötletem. Csak tartsd még egy kicsit - mondta komoran. A csata hevében elhagyta a magázást, talán a halál közeli élmény és az, hogy együtt küzdöttünk is rátett egy lapáttal.

- Jó, de siess. - A nő folyton szórta felénk a villámokat, mindig egy picit beljebb tolva a pajzsot. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy egyáltalán megtartsam az alakját, az egyre szűkülő tér viszont kezdett aggasztani, és nagyon úgy tűnt, hogy Calen semmit sem akar tenni ez ellen. - Mire vársz? - ordítottam fel. Ő csak szótlanul jobbra mutatott, és mikor odakaptam a tekintetem, láttam, hogy Kheleb áll ott, kezére és lábára láncokat tettek, két oldalán egy-egy szirénnel. Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el, ezek szerint még nem volt annyi ideig itt, hogy öntudatlanul mászkáljon. Mikor a tekintetünk találkozott, egy pillanat alatt több érzelmet láttam átsuhanni az arcán. Megkönnyebbülést, megbánást, aggódást, reményt. Félelmet. Engem féltett. Bátorítóan rámosolyogtam és újult erővel tartottam meg a pajzsot. Calenre pillantva láttam, ahogy egy vérszomjas mosoly fut át az arcán.

Ezután az események hihetetlenül felgyorsultak. Kezét a vízrétegre tette, és az egy pillanat alatt megszilárdult és a ránk záporozó villámokat tükör módjára szórta vissza a szirénre. A nő felsikoltott, elejtette a szigonyt. Megszüntettem a pajzsot és egy gyors vízcsóvát irányítottam az ott álldogáló férfiak felé. A fegyver után vetettem magam, mielőtt a másik két szirén is megmozdult volna. Gyors fohászt küldtem az ég felé, majd a Kheleb mellett álló nők felé csaptam. A szigonyból villámok csaptak ki, elsodorva őket. Calen előhívta a kardjait és elvágta a láncokat. Ha nem lettünk volna abban a helyzetben, amibe kerültünk, eltátottam volna a számat, azonban így csak fogtam a botomat és frissen szerzett zsákmányomat, majd a férfiak után rohantam. Hosszú perceken keresztül tekergőztünk a végeláthatatlan barlangjáratokban, már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is kitalálunk innen.

Nagy megkönnyebbülésemre azonban végül kiértünk a partra, ahol azonnal a víz felé vetettem az irányt. Újabb hosszú percek következtek, ahol az erőmet használva kell majd a hajómig eljutnom, de úgy éreztem, én már minden csepp tartalékomat felhasználtam. Láttam, ahogy Kheleb szóra nyitja a száját, de én feltartottam a kezem, jelezve, hogy ne most. Ő - mint mindig - most is engedelmeskedett, majd kérdőn az angyalra nézett. Calen mélyet sóhajtva ölbe kapta a nagydarab elsőtisztet és pár szárnycsapás után a magasba emelkedett. A látvány, amelyet nyújtottak, feldobott, és úgy éreztem, elég erőt ad ahhoz, hogy kibírjam. Víztölcsért formázva a tengerre léptem, majd a férfiakat követve elindultam. Nagyjából húsz percbe telt, mire utolértük a tétlenül tengődő hajómat. Mikor a matrózok megláttak hármunkat, üdvrivalgás tört ki, mindenki füttyögött és tapsolt és rikoltozott.

- Rendben, mindenki boldog - szólaltam meg, mikor lassan alábbhagyott a hangzavar. - Mindenki menjen a maga dolgára. Nekem van egy kis beszédem újdonsült tagunkkal - néztem Calenre, aki erre kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. A legénység mindössze egy pár pillanatig tétovázott, aztán lassan szétszéledtek. Kheleb lassan odajött elém és mélyen meghajolt.

- Köszönöm - mondta. Mikor felnézett, lassan bólintottam és egy gyors mosolyt küldtem felé. Neki nem kellett több, felkapta a kalapját és a kormányhoz lépett.

- Nem úgy nézel ki, mint aki megkönnyebbült és boldog, hogy az elsőtiszt újra a fedélzeten van. - Calen mondandója mosolyt csalt az arcomra.

- Kapitány vagyok - rántottam meg a vállam. Hirtelen éles fájdalom hasított az említett testrészembe, de nem adtam jelét annak, hogy mit érzek. - Nem mutathatok túl sok érzelmet. Segítened kell.

- Tessék? - nézett rám kérdőn. Vagy nem értette a hirtelen váltásomat, vagy gúnyolódott rajtam. Az ő érdekében reméltem, hogy az előbbi volt az. - Miben segíthetek?

- Meg kell találnom a kulcsot. Igaz, hogy több, mint két hónapom van még rá, de nem akarok mindent a végére hagyni - sóhajtottam fel. Beléptem a szobámba, a szigonyt pedig becsomagoltam az egyik ruhámba és a ládám aljára tettem. Nagyot nyögve az ágyamra huppantam, a térdem és a vállam szörnyen lüktetett. - Szeretem a legénységem, de... csak egyszerű emberek.

- Attól félsz, nem tudnának segíteni?

- Úgy van. Rengeteg helyen jártam, és bár a vers alapján úgy tűnik, a szülőházamba kell mennem, mégis tartok attól, hogy nem ott lesz. - Úgy éreztem, egy ültő helyemben el tudnék aludni, egyre gyakrabban és nagyobbakat ásítottam.

- Értem - mondta csöndesen a férfi. Szótlanul nézett egy ideig, majd lassan mellém lépett, egyik kezét a fájó lábamra, másikat a lüktető vállamra tette. Tiltakozni akartam, de már erőm sem volt ahhoz, hogy ellökjem magamtól a kezét. - Látom, hogy fáj. Ne tiltakozz! - Nem szerettem, ha parancsolgatnak, de most az egyszer csöndesen tűrtem. A gyógyítástól még jobban elálmosodtam, a meleg, simogató érzés a csontjaimban ellazított, a görcsök az izmaimban hirtelen feloldódtak. Még homályosan érzékeltem, hogy Calen elveszi a kezét, lassan hátradőltem az ágyra és pillanatokon belül elragadott az álom. 

7 megjegyzés:

  1. Szia:) vár rád egy díj a blogon!:) http://csak-te-kellesz.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, mihelyst lesz időm, kitöltöm :)

      Törlés
  2. Szia nagyon tetszik a blogod, örülök, hogy olvashatom. Csak így tovább várom a következő részt! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen :)
      A fejezet félig kész, de sajnos három hétig nem volt gép, most pedig időm nincs, de majd igyekszem :)
      És engem tesz boldoggá, hogy olvasod a blogom, főleg, hogy ekkora kihagyásokkal hozom a friss fejezeteket ^^

      Puszil: Sayaa

      Törlés
  3. Nagyon jó lett! Izgalmas, élettel teli és...még sok minden. Nagyon-nagyon várom a következőt!
    Puszi, Lia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, már íródik a folytatás, de sajnos géphiány miatt eddig nem tudtam írni, de most már rákapcsolok :)

      Köszönöm a szép szavakat és a kommentet :)
      Puszil: Sayaa

      Törlés
  4. Halihó! Nagyon tetszik a történeted, de nemigazán ezért jöttem. Régebben kértél tőlem kritikát, és ma eleget tettem a kívánságodnak. Tessék és köszönöm :)
    www.megmondomatutithaakarodhanem.blogspot.hu

    VálaszTörlés