2015. március 23., hétfő

6. fejezet ~ Fordul a kocka

Halihó! Nagyon, nagyon sajnálom a hosszadalmas késést, sajnos ezúttal sincs magyarázatom rá. Igyekszem gyorsabban hozni a frisst, de semmit sem ígérhetek! Mindazonáltal nagyon hálás vagyok a harminc feliratkozóért, a sok-sok kommentért és több mint hatezres megtekintésért. Rengeteget jelent nekem. Na, de nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást mindenkinek! 

Egy kis zene, ami engem megihletett: Zene







Amint a fény elült, láttuk, mi is ő valójában. Hatalmas, hófehér szárnyai legalább két méter hosszúak voltak, két kezében egy-egy kétélű kard termett, szeme sötétből élénkzölddé vált. Egy angyal volt. Mivel tudtam azon kevés szeráfok létezéséről, akik a földön éltek, kétségem sem volt afelől, hogy egy kerubbal állunk szemben. Így már némileg világossá vált számomra az igazságérzet ilyen nagyfokú jelenléte, hiszen az angyalok köztudottan nem szeretik a hazugságot és a bűnös viselkedést. Arcára nézve láttam gúnyos vigyorát, hanyag testtartásáról sütött a magabiztosság. Biztos volt abban, hogy ilyen alakjában nem fogom tudni legyőzni. Talán igaza is volt, de nem fogom harc nélkül feladni. Egy szempillantás alatt én is átváltoztam, és intettem a mögöttem ácsorgó embereimnek, hogy menjenek arrébb, nemsokára heves csata veszi kezdetét. Ők szó nélkül engedelmeskedtek, én pedig fegyveremet magam elé emelve vártam a támadást. Csak reménykedni mertem abba, hogy gyors küzdelem lesz, nem akartam senkinek sem felhívni a figyelmét a kikötőben. Talán jobb lett volna előbb kifutni a tengerre, aztán harcolni. Mielőtt azonban egy szót is szólhattam volna, Calen nekem támadt, és mindössze egy másodpercen múlt, hogy ne vágja le a fejem. Erős volt, pokolian erős. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne lökjön át a hajó korlátján. A szerencsém mindössze annyi volt, hogy az önelégült mosolygás közepette elfeledte, mi is vagyok valójában. Erősen koncentráltam, mire mögülem egy hatalmas vízcsóva emelkedett fel. A férfi meglepetésében eltátotta a száját, és nekem ez a pillanatnyi elrévedés elég volt, hogy ellökjem magamtól. Egy intéssel felé küldtem a víztömeget, ő pedig hatalmas csattanással vágódott a hajó túloldalának. 

- Ügyes - mondta, miközben lassan feltápászkodott.

Orrából vékony patakban csordogált a vér, amelyet kézfejével törölt le. Egy kicsit sem szelíd félmosolyt villantott felém, majd újra támadásba lendült. Túlságosan is gyors volt. Támadásra időm sem volt, minden figyelmem lefoglalta az, hogy védekezzek. Kétség sem fért ahhoz, hogy itt, a saját hajómon, a legénységem szeme láttára akar végezni velem. A két kardot úgy forgatta, mintha csak a karja meghosszabbítása lenne, tökéletes összhangban mozgott a fegyverrel. Ha nem épp az én életemet akarta volna elvenni, lenyűgözött volna a látvány. Mintha egy előre betanult táncot jártunk volna, ő támadott, én védekeztem. Úgy tetszett, mintha a közös, vérlázító tánc soha nem akart volna véget érni. Egyszerre élveztem a harcunkat és rettegtem attól, hogy egyszer rosszul lépek és oda minden. 

Jobb kardjával felém csapott, mely elől épphogy csak le tudtam hajolni, ám így is sikerült lenyisszantania a hajam végét. Félelmetes volt, milyen éles a kardja. És hogy mennyire jól forgatja őket. Mikor kiegyenesedtem, bal kardjával felém szúrt, de a botommal sikerült kivédenem. Ez így ment hosszú, feszült perceken át, mikor egy óvatlan pillanatban később emeltem fel a fegyverem, ezáltal sikeresen megvágott, bal karomból vékony, bíborvörös csík folydogált. Nem szóltam semmit, még csak fel sem szisszentem, nem ez volt az első felszíni sérülésem, megtanultam az évek folyamán kizárni a fejemből a fájdalmat. Azonban pár pillanat elteltével a seb égni kezdett, mintha tüzes vasat forgatnának benne. Legszívesebben felkiáltottam volna, de nem akartam neki megadni ezt az elégtételt, így összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat, és nyeltem vissza a könnyeket.

- Egy angyal pengéje éget, mint a tűz. A lángoló fájdalom megtisztítja a gonosz lelkeket - mondta Calen egy negédes mosoly kíséretében. Kezdtem teljesen megutálni a folyamatos mosolygását. Természetesen hallottam ezt korábban, de úgy hittem, ezt csak azért mondják az emberek, mert félnek az angyaloktól. 

- Nem vagyok gonosz lélek - sziszegtem a fogaim között. A férfi nem válaszolt, csak halkan felkacagott, ám nevetésében nyoma sem volt az örömnek. Éreztem, hogy a testem lassan elgyengül, így valószínűnek tartottam azt, hogy a penge méreggel volt átitatva. Látásom elhomályosult, megszédültem, és ha nem kapaszkodok meg a mögöttem lévő korlátban, már a földön feküdnék.

- Utolsó kívánság? - kérdezte Calen.

- Van. Dögölj meg! - Már nem törődtem a formalitásokkal. 

A férfi végső csapásra emelte a kardját, ám mielőtt lecsaphatott volna, kiáltás harsant a kikötőből.

- Démonok! - Egy férfi hangja volt, mely igazi rémületről árulkodott, majd egyre több és több ember sikoltását lehetett hallani. Amennyire erőmből telt, megfordultam, hogy lássam az eseményeket. Igaz, ezzel hátat fordítottam Calennek, de úgy tűnt, őt is érdekli a dokkban eluralkodó káosz. Végül is, engem már sikerült legyengítenie, hova is futhatnék?

- Démonok! - Ezúttal egy női sikoly hallatszott.

Hamarosan mi is megláttuk a riadalom okát. Pontosabban okait, ugyanis hárman voltak. A lényeknek ugyan emberi alakjuk volt, ám cseppet sem hasonlítottak rájuk. Fekete bőrük olyan volt, mintha koromban feküdtek volna évszázadokon át, szemük vörösen izzott. Hosszú karmaikkal a földet kaparták, ugyanis négykézláb jártak, hajuk csomókban lógott a fejbőrükről. Szájukat eltátották, ezzel megmutatva pengeéles fogaikat, amelyek közül zöldes nyál csordogált. Gerincük és bordáik élesen kirajzolódtak, szakadt rongyok lógtak testükről.

- Itt vannak - suttogtam. Fel akartam pattanni, de a méregtől megszédültem és a földre rogytam.

- Kapitány! - termett mellettem Kheleb.

- El kell tűnnünk - mondtam halkan. - A démonok valószínűleg engem keresnek. Húzzátok fel a horgonyt és bontsátok ki a vitorlákat! Úti célunk a Wipok királyság. - Az elsőtiszt szó nélkül engedelmeskedett, és intett a szabadon lévő matrózoknak, hogy munkára fel. Mikor Kheleb felém indult, intettem a kezemmel, hogy ne jöjjön, ha a férfi minden áron meg akar ölni, akkor már úgy is megtette volna.

- Nem megyünk sehova! - kiáltotta Calen, de senki sem törődött vele. Az embereim eloldozták a főárbochoz kötött embereket, akik mihelyst megszabadultak a kötéltől, meghajoltak felém, majd siettek a dolgukra.

- Az én hajóm, itt csak én parancsolhatok - mondtam becsukott szemmel, fejemet a hajó oldalának döntöttem.

- Akkor parancsolja meg nekik, hogy álljanak meg, különben megölöm - mondta. Kard suhogását hallottam, ebből következtettem arra, hogy most a mellkasomnak szegezi azt. Halkan, fájdalmasan felkacagtam.

- Vagy maga öl meg, vagy a démonok. Ha már mindenképp meg kell halnom, szeretném a tengeren örök álomra hajtani a fejem - magyaráztam. 

- Azt mondta, a démonok magát akarják. - Szó nélkül egy aprót bólintottam. - Miért?

- Az egy hosszú történet, és nekem sem időm, sem kedvem, hogy megosszam magával - morogtam. Éreztem, hogy a sötétség lassan elnyel, nemsokára végleg elvesztem az eszméletem. 

- Hajlandó vagyok megmenteni magát, ha elmagyarázza, mi folyik itt. A démonok évszázadokkal ezelőtt elpusztultak. - Hangja a fülem mellett szólt, valószínűleg lehajolt, hogy egy szintben legyen a fejünk.

- Nincs szükségem senki segítségére - mondtam lassan kinyitva a szemem.

- Csak egy angyal tudja, hogy kell eltüntetni a mérget az ember szervezetéből - győzködött tovább. 

- Csakhogy egyvalamit elfelejtett - mondtam sejtelmesen. A nyelvem lassan mozdult, minden szó előtt alaposan meg kellett fontolnom, mit is akarok mondani, és hogy kell azokat kiejteni. 

- Éspedig? 

- Nem vagyok ember. - Az utolsó szót már csak suttogtam, és a következő pillanatban elnyelt a sötétség. 

Hazudtam Calennek. Valójában épp olyan kevésbé volt ellenálló a szervezetem a mérgekkel szemben, mint egy átlagos embernek. Azt hittem, a halálom előtt majd lepereg a szemem előtt az életem, minden, amit korábban cselekedtem. Ehelyett valahol az ébrenlét és az álom határán sodródtam, hol örök békességet, hol pedig elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Féltem. Tudtam, hogy még nem haltam meg, az életen túli lét nem lehetett ennyire fájdalmas, nem lehetett ennyire különös. Össze voltam zavarodva, nem tudtam hol vagyok és mit keresek itt. Azt akartam, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Mintha egyszerre több száz kést döfnének a testem minden egyes pontjába. Mintha a lelkem nem férne el a testemben, mintha ki akarna szakadni belőlem. Meg akartam halni, véget akartam vetni a szenvedésemnek.

Izzadtan ébredtem. Levegőért kapkodva ültem fel az ágyban, hátamon folyt az izzadság. Éreztem, hogy szememből forró könnycseppek törnek utat maguknak, szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Homlokomat a tenyerembe hajtottam, úgy próbáltam megnyugodni. Felrémlettek előttem a csata egyes jelenetei és a beszélgetés a katonával. Megmentett, bár magam sem tudom, miért. Amint a szívem őrült zakatolása alábbhagyott, gyorsan levettem izzadt ruháim, és az öltözőasztalhoz léptem. Láttam, hogy valaki bekészített egy rongyot és egy tál vizet, mely egykor forró lehetett, de mostanra langyosra hűlt. Gyorsan bevizeztem a rongy egyik végét, megmostam magam, majd a másik végével szárazra töröltem a bőröm. Felkaptam egy szoros, fekete nadrágot és egy bő inget, melynek az elejét sűrű csipke díszítette. Felhúztam a térdig érő csizmámat, összefogtam a hajam és a fejembe nyomtam kapitányi kalapom.

A kabinomból kilépve láttam, hogy mindenki szerényen dolgozik, de mikor megláttak, egy pillanatra megálltak a munkában. Alaposan megnéztek, majd egy bólintás kíséretében folytatták dolgukat. Ismertem már őket, tudtam, azért teszik, mert meg akartak arról győződni, hogy jól vagyok-e. Mielőtt egy lépést is tehettem volna, Kheleb lépett elém, mint aki már várta, hogy megjelenjek.

- Hol van Calen? - kérdeztem. Minden olyan rendezettnek tűnt, mintha sosem lépett volna a fedélzetre a férfi.

- A cellában - mondta az elsőtiszt kaján vigyorral az arcán. Meg sem próbálta eltitkolni, mennyire gyűlöli.

- Hogy sikerült oda küldenetek?

- Magától ment oda - vont vállat Kheleb.

Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Lesétáltam a hajótérbe és a cellákhoz léptem. Két hely volt fenntartva, és most az egyikben Melar királyság hűséges katonája ücsörgött. Lábán és kezén bilincsek feszültek, melyeket egy nagyjából húsz centis lánc kötött össze. Nem igen tudta mozgatni a végtagjait, de hát ennek épp ez volt a lényege.

- Unikornis könny? - kérdezte gúnyosan.

- Úgy bizony - mondtam kárörvendően. Az unikornis könnyel átitatott fém volt a legerősebb dolog a Földön. Semmilyen emberfeletti erő nem volt képes eltörni, és épp ezért is szereztem be egy ilyet. - Miért jött be önként a cellába? Miért mentett meg? - tettem fel azt a két kérdést, ami engem a legjobban érdekelt.

- Mert maga tudja, mit keresnek itt a démonok! Én pedig tudni akarom az igazságot - mondta dühtől eltorzult arccal.

- Elmondhatom, de lehet, nem fog hinni nekem. Hiszen én csak egy mocskos kalóz vagyok, akit csak a pénz és a gyilkolás éltet.

- A kikötőben látottak után én már bármit elhiszek - mondta a fejét csóválva. Tenyere a bokáin pihent, úgy nézett ki, mint egy ártatlan kisfiú. Jobban megnézve azonban a vak is láthatta, hogy ebben a férfiban egy cseppnyi ártatlanság sincs. Bár miután alaposan végignéztem, be kellett vallanom magamnak, hogy jóképű volt, nem is beszélve a dagadó izmokról. Kár, hogy minden áron meg akart ölni.

- Miért áruljam el, mit keresnek itt a démonok? - kérdeztem csípőre tett kézzel. Az ujjaim a kard markolatához értek. Annyira hozzászoktam már a viseléséhez, hogy szinte már fel se tűnt.

- Ha megteszi, akkor abbahagyom az üldözését - mondta vállat vonva. Jó ajánlat volt, ám én nem értem be ennyivel.

- Ígérje meg, hogy nemcsak, hogy felhagy az üldözésemmel, de senkinek sem árulja el, hogy nézek ki, vagy hogy találhatnak rám - mondtam, majd kivontam a kardomat és a torkának szegeztem.

- Cseles - mondta halkan felkacagva. - Megígérem. - Mélyen a szemébe néztem, és láttam rajta, hogy igazat mond. Az angyalok amúgy sem szeretnek hazudni.

- Rendben - bólintottam, majd lassan mindent elmeséltem. Igyekeztem rövidre fogni a dolgokat, de így is legalább tíz percig beszéltem. Természetesen, eleinte nem akarta elhinni a dolgot, mondván a nimfák réges-rég eltűntek. Aztán rámutattam a nyilvánvaló tényre, hogy ezt hittük eddig a démonokról is.

- Értem - mondta homlokráncolva. - Mit fog tenni?

- Megkeresem a kulcsot - válaszoltam megrántva a vállam. - Mi mást tehetnék? Magát kitesszük a legközelebbi szigetre, mi pedig haladunk tovább az úti célunk felé.

- Tessék? - kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában. - Kirak egy szigetre?

- Igen. Miért, mit tegyek? Dobjam be a tengerbe? - kérdeztem, majd halkan felnevettem. Elképzeltem, ahogy kitárja szárnyait és megpróbál megláncolt kézzel és lábbal elrepülni.

- Segítek. - A torkomon akadt a kacagás.

- Mi? Hogy a katonaság egyik kapitánya segítsen egy kalóznak? Megőrült? Pár órája még meg akart ölni - mondtam elképedve.

- A démonok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a világra, mint maga. - Megpróbált komoran a szemembe nézni, de a földön ülve nem volt könnyű dolga. Én felette álltam és ő meg volt kötözve. Most ő volt alárendelve nekem. Érdekes fordulat állt be a beszélgetésbe.

- Miért hagynám, hogy a segítségemre legyen? - kérdeztem, noha a mondat elég furcsán hangzott. Az ember általában elfogadja a felkínált segítséget. Hacsak az nem az ellenségtől származott.

- Arra tettem fel az életem, hogy megvédjem a királyságot a gonosztól. És a démonoknál nincs nagyobb gonosz a földön. Ráadásul maga védve lesz azoktól, akik a fejére pályáznak, hiszen végig velem lesz. - Megfontolandó volt a dolog, de még így is kételkedtem. Honnan tudjam, hogy nem ver át? Honnan tudjam, hogy megbízhatok benne? Hiszen nemrég még le akarta vágni a fejem, megölni, esetleg elfogni, hogy utána fellógathasson. Azonban mielőtt egy szót is szólhattam volna, a hajó hirtelen fordulatot vett, én pedig oldalra estem.

- Mi folyik itt? - kérdeztem dühösen, ám mikor fel akartam menni a fedélzetre, meghallottam a dalt, mely rengeteg hajó vesztét okozta már.

- Szirének - suttogta Calen. Igaza volt. A szirének karmai közé kerültünk. 

2 megjegyzés:

  1. Nemrég találtam rá a blogra, de nagyon jó érdekes történet. Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, de végül itt vagyok ^^
      Örülök, hogy tetszik a blog, igyekszem most már a folytatással. :)
      Puszil: Sayaa.

      Törlés