Prológus ~ A sors változik

Halihó, kedves olvasók! :) Íme az új történetem első része, a prológus. Remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket, és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, írjatok kommentet vagy iratkozzatok fel. ^^ Kellemes olvasást! :)

Az ember nem mindig választhatja meg a sorsát. Van, hogy a sors választ ki minket. Velem is így történt. Kislány koromban mindig is édesanyámra akartam hasonlítani. Boldog családot, kellemes személyiséget és gyönyörű ruhákat akartam. Igazi úrihölgy akartam lenni. Azonban a sors közbeszólt.

Mindössze nyolc éves voltam, amikor egy nyári napon a szüleimmel elutaztunk egy ismerősünk partijára. Több nemesi család is részt vett rajta, sok kisgyerek volt ott, akikkel jól eljátszottam. A szüleim nem bánták, hogyha összekoszoltam magam, mindig hoztak magukkal több ruhát is nekem, hisz tudták, vadóc kislány voltam. Kora reggel volt, én pedig kiszöktem játszani. Egy futónövényekkel befont, kör alakú, kovácsoltvas pavilonban bújtam el. Leültem az egyik padra és néztem a felfelé kúszó növények virágait.

Ám hirtelen egy férfi termett mellettem. Úgy tűnt, ő nem vett észre, hisz az asztal pont eltakart. Kikémlelt a kis lyukon, mely két inda közt volt, én pedig kíváncsian néztem, mit les. Aztán meghallottam. Kiabáló férfiak hangját hallottam, futó lépteket és dühödt káromkodást. A férfi lebukott és egészen addig ott is maradt, míg a kiabálás el nem halt.

- Mit tetszik csinálni? – kérdeztem ártatlanul, mire a férfi hatalmasat ugrott.

- A frászt hoztad rám – morogta a férfi. Tisztán emlékszem rá, hogy nézett ki. Hosszú, fekete haját összefogta, ragyogó kék szeme huncutul csillogott. Különös öltözéke volt, egyáltalán nem hasonlított az akkori divatra. Hosszú ujjú, kissé foltos, fehér ing volt rajta, melynek a felső két gombja ki volt bontva. Szoros, fekete nadrágot és magas szárú, kissé már rongyos csizmát hordott. Derekán széles öv volt, melyről egy kard tokja lógott. Kard nélkül.

- Mit tetszik csinálni? – kérdeztem meg újra.

- Elbújtam – válaszolta a férfi. A mai napig nem tudom, hogy miért volt velem olyan kedves, de akkor ez nem tűnt furcsának.

- Miért? – tettem fel az újabb kérdést.

- Mert sokan üldöznek – magyarázta. Hatalmas türelemmel áldhatta meg a sors, hogy képes volt ilyen nyugodtan egy vadidegen kislánnyal társalogni, miközben bármikor rátalálhattak volna.

- Miért? – Egy nyolc éves kislány nagyon kíváncsi, rólam nem is beszélve. Éheztem a tudásra, mindenről mindent tudni akartam.

- Az maradjon az én titkom – kacsintott rám. Láttam rajta, hogy menni készül, így gyorsan feltettem az utolsó kérdést, amely engem annyira érdekelt.

- Miért öltözött ilyen furán a bácsi?

- Mert kalóz vagyok – húzta ki magát büszkén. Természetesen akkor fogalmam sem volt arról, mit jelent kalóznak lenni, a szüleim nem tartották fontosnak, hogy ezt elárulják nekem.

- Mi az a kalóz? – kérdeztem oldalra döntött fejjel.

- Olyan ember, aki szabadon él, akit nem kötnek gúzsba a szabályok. Naphosszakat hajózhatok a nyílt óceánon anélkül, hogy bárki is megszabná, mit tegyek – lovalta egyre jobban bele magát a mesélésbe. Úgy hiszem ő egy olyan ember volt, aki szeretett a figyelem középpontjában lenni és magasztos beszédet adni. – Élvezed, ahogy a szél a hajadba kap, ahogy a hűs szellő az arcodat fújdogálja. Hallgatod a sirályok énekét és nem látsz mást, csak a véget nem érő kékséget. Hogy hangzik? – nézett rám a szeme sarkából.

- Jól – mondtam tömören. A férfi elmosolyodott, összeborzolta az amúgy is szénaboglyaként álló, szőke fürtjeimet, hisz a hajam még aznap nem látott fésűt.

- Légy jó kislány! – mondta, majd gyorsan kikémlelt és pillanatokkal később már sehol sem volt. Nyoma veszett, mintha sosem járt volna ott.

- Rendben – mondtam csak úgy, a levegőnek.

Akkor még nem sejtettem, de az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Később, mikor már tudtam olvasni, utánanéztem a dolgoknak, és rájöttem, hogy igazándiból mindig is kalóz akartam lenni. Sosem szerettem a szabályokat, mindig is más voltam, mint a többi korombeli.

Azóta tizenhat év telt el, én pedig egy kalózhajó kapitánya lettem. A szüleim hat éve haltak meg, a házat az egyik nagybátyám segítségével eladtam, én pedig mondván, hogy nyugalomra vágyok, vidékre költöztem egy piciny házba. Azonban már akkor terveztem, hogy veszek egy hajót és az életemet a tengereken fogom tölteni. Négy hosszú évembe tellett, mire sikerült hajót, legénységet, és tiszteletet szereznem. Mára pedig én vagyok a tengerek leghírhedtebb kalózkapitánya. Én, Siril Vaiya.