1. fejezet ~ Más vagyok

Először is köszönöm szépen a rengeteg szép kritikát, a feliratkozókat és a megtekintést. El sem tudjátok képzelni, mennyire jól esett. Arra számítottam, hogy lesz egy kritikám és két feliratkozóm. Ellenben ez... Nos, erre nem számítottam. ^^ De hihetetlenül jól esett. :) 

Másodszor. Kicsit talán fura lehet, hogy így bele csapok a lecsóba, de ez nem volt titok, már a fülszövegben benne volt, hogy ez fog történni, és én nem akartam soká húzni. Sokkal fontosabb dolgokat akarok előtérbe helyezni. Kérlek mondjátok el ti is a véleményeteket, szerintetek baj-e, hogy ilyen hamar túl estem ezen. Ennyi lennék, nem is húzom tovább az időt. Kellemes olvasást! ^^

Cipősarkam hangos visszhangot vert a kihalt fogadóban. Megálltam a kis helyiség közepén és gyorsan körbekémleltem. Az asztalok mocskosak voltak és ragadtak a sok sörtől, a sarokban néhány részeg férfi dülöngélt. A pultnál egy kövér csapos állt, és egy ócska ronggyal törölgette a foltos poharakat. Lassan elé lépdeltem, miközben minden apó részletet igyekeztem megfigyelni rajta. A jobb szemén egy forradás futott végig, ami a homloka közepétől a füle végéig tartott, kezén apró hegek látszódtak, némelyik mindössze pár napos lehetett. Sűrű szemöldöke alatt sötétpiros pupillájú szeme meredt rám. Hangosan hörgött egyet, majd az egyik tálba köpött, amely a pulton állt. Megcsillant egy aranyfoga, szája grimaszba rándult. Letette a poharat, egyik kezével végigsimított tar fején, majd lassan előredőlt és rátámaszkodott az asztalra.

- Miben segíthetek? – kérdezte mogorván, majd feltűnően végigmért.

- Szállást szeretnénk – mondtam hűvösen. Nem tetszett a fickó, főleg mivel vámpír volt, de ez volt az egyetlen hely a közelben, ahol megszállhattunk.

- Három szobát tudok kiadni – mondta a férfi, hátrafordult és levett három kulcsot a mögötte lévő fogasokról. Az asztalra dobta őket, majd kihívóan rám nézett. – Elég lesz?

- Elég – bólintottam, majd elővettem a táskámból egy zsák aranypénzt és elé dobtam. Ő mohón utánakapott, kibontotta a kötést, majd kivett egy érmét és ráharapott. Mikor megállapította, hogy igazi, fejével szabad utat intett.

- Reggel hatra mindenki legyen a hajón. Aki nem lesz ott, nem jön tovább – mondtam szigorúan a legénységnek, akik bólintottak, felkaptak két szobakulcsot és felsétáltak az emeletre. Nem szabtam meg nekik, hogy mit csináljanak, szerencsejátékozhattak, ihattak vagy kurvát is fogadhattak, nem érdekelt. Csak  időben legyenek a fedélzeten.

Felszedtem az utolsó kulcsot és a lépcsőhöz sétáltam, majd a szobámhoz léptem. Bekémlelve láttam, hogy ugyanaz a mocsok fogadott odabent, mint lent, a kocsmában. A falak foltosak, a padló ragacsos, az ágy pedig keményebb lehet, mint a padló. Az egészet megkoronázván pedig olyan szag terjengett benn, mintha egy két hetes hulla lett volna elrejtve idebenn. Nagyot sóhajtva az ablakhoz léptem, hogy szélesre tárjam azt, azonban az zárva volt. Az egyetlen jó dolog ebben a szennyhalomban a kilátás volt. Pont a hajómra láttam, ami a kikötőben állt. Az ok, amiért itt kellett maradnom az az ítéletidő odakinn. A legénység nagy része a hajón maradt, hogy vigyázzanak arra, csupán hatan jöttek velem, hogy engem óvjanak. Ami ugyan felesleges volt, de a többiek ragaszkodtak hozzá. Hálás voltam az égnek, hogy ilyen szerencsés lehetek.

Mielőtt azonban jobban elmélázhattam volna, odasétáltam az asztalhoz – ami az egyetlen bútor volt a szobában az ágyon kívül – és leültem megtervezni az útvonalat, amelyet jövő hónapban be kell járnunk. Az utóbbi rablásból jókora összeget szereztünk, ám az ékszereknek nem vesszük hasznát, így azt el fogjuk adni. Kiszámoltam továbbá, hogy kinek mennyi aranypénz jut, amelyet úgy költenek el, ahogy akarnak.

A megszerzett zsákmány egy részét a hajóra áldozom, ráférne már egy kis javítás, egy részét pedig az étel beszerzésére teszem félre. Van, amiből új ruhát, elsősegély felszerelést, takarító- és tisztálkodószereket, valamint új fegyvereket, esetleg ágyúkat veszek. Nem tűröm a fedélzeten a mocskot és a betegséget, ezért mindent megteszek, hogy a legjobbat kapják az embereim. Természetesen ennek eleinte nem örültek, nem tetszett nekik, hogy rend és tisztaságuk uralkodik, de előbb-utóbb rájöttek, hogy így sokkal sikeresebbek és egészségesebbek, mint mocskosan és betegen. Ez pedig azt eredményezi, hogy ők maguk is több pénzt szerezhetnek.

Miután ezt mind megterveztem, kifordítottam az összes huzatot, mert biztos voltam benne, hogy ezeket hónapok óta nem cserélték le. Miután ezzel is végeztem letettem az asztalra a kardomat, pisztolyomat és a kalapomat, majd befeküdtem az ágyba. Igazam lett, keményebb volt, mint a föld. Igyekeztem nem törődni ezzel, helyette becsuktam a szemem, és próbáltam minél hamarabb elaludni.

~*~

Álmomban egy gyönyörű helyen jártam. Egy mező közepén voltam, amit óriási, zöldellő fák vettek körül. A nap fényesen sütött, lágy szellő fújdogált, engem pedig olyan nyugalom árasztott el, mint még soha semmi. A tisztás közepén egy óriási kő állt, én pedig kíváncsian közelebb sétáltam, és láttam, hogy valamilyen különleges írás van belevésve.

- Nem értem – mormogtam csak úgy magamnak.

- „Van, hogy az álmok igazabbak, mint a valóság” – hallottam meg egy lágy, női hangot. Ijedten fordultam hátra, ahol egy magas, szőke hajú, barna szemű lány állt. Égkék színű, királynőhöz illő ruhát viselt, ami egészen a földig ért. Szinte szégyelltem magam a térdig érő ruhámban és magas szárú csizmámban. Vonásai lágyak, pisze orra, telt ajka és kecses termete volt. Fejét magasan tartva, magát kihúzva járt, lassan óvatosan lépdelt balerinához illő cipőjében. Haja lágyan omlott le a lapockájáig, szoknyája lába körül fodrozódott.

- Ki vagy te? – kérdeztem halkan, jobb kezemmel a kardom után tapogatva, de csalódottan tapasztaltam, az nincs ott. Elfelejtettem, hogy alvás előtt levettem. – De ha ez egy álom… hogy hogy ilyen valóságos? – morogtam ismét magamban, de úgy tűnik nem voltam elég halk, a lány megint meghallotta.

- Nem tudom, de ha ez álom, akkor ugyanazt álmodjuk – mondta, majd megrántotta a vállát. Az egész mozdulat olyan kecses volt, mintha királynő lett volna. Aztán elhatolt a tudatomig a mondata értelme is. Nagyon különös helyzet volt.

- Hogy tudtad elolvasni a szöveget? – kérdeztem inkább elterelve a gondolataimat.

- A Nimfák ősi nyelvén íródott – magyarázta, mintha az egész olyan természetes lett volna.

- És te ezt érted – mondtam fintorogva, mire ő bólintott.

- A nevem egyébként Ailin. Ailin Quendi – mondta, majd pukedlizve meghajolt. Egyik szemöldököm a magasba szaladt, de nem szóltam semmit sem.

- Siril – mutatkoztam be én is, megemelve a képzeletbeli kalapom. Mivel az is az asztalon maradt. – Siril Vaiya.

- Á, a tengerek ördöge – nevetett fel a lány. Nem félt, és ez meglepett. – Hallottam rólad – mondta oldalra döntve a fejét. – Nem épp így képzeltelek el.

- Miért? Hogy képzeltél el? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem ennyire… szépnek – nyögte ki végül. Hangosan felkacagtam, Ailin pedig velem együtt nevetett. A vak is láthatta, hogy úgy különbözünk egymástól, mint a tűz és a víz, még is úgy tűnt, ez nem igazán számít.

- Mi ez a nagy hangzavar? – Egy újabb ismeretlen hang hallatszott.

Oldalra néztem, ahol egy újabb lány közeledett felénk. Ami legelőször feltűnt benne az a hófehér bőre és a fenékig érő, éjfekete haja volt, amelyben különböző díszek voltak beletűzdelve. A lány egész  lénye egzotikus és vonzó hatást keltett. Ruhája felső részéből szinte kibuggyantak a mellei, szoknyája pedig a csípőjén lógott. Egy átlátszó sálat tartott a kezében, mely a válla köré volt tekeredve. Csípőjén egy rózsa díszelgett, nyakában és csuklóján több ékszer fityegett, mint az enyémen. Pedig rajtam is – jó kalózhoz méltóan – jó pár csecsebecse csüngött. Mandulavágású, barna szemeit érdekes festéssel emelte ki, ajkát vérvörösre színezte. Mezítláb, szinte táncolva lépkedett felénk, majd mikor megállt, mélyen meghajolt.

- Yaisa Riel – mondta, majd mi is bemutatkoztunk. Ekkor már azt hittük, több meglepetés nem lesz, de ekkor egy újabb lány bukkant fel. A lány velünk egy idős volt, hosszú, sötétvörös haja és szürke szeme volt. Sötétzöld ruhája a földig ért, derekán egy öv lógott kis táskákkal, kezében egy íj volt. Orrán szeplők csücsültek, fülében tollak lógtak, hajában valamiféle korona volt beletűzve.

- Mi folyik itt? – kérdezte értetlenül. Már magam sem tudtam, pedig azt hittem, ez csupán egy álom, hisz tisztán emlékeztem, mikor levettem a fegyverem és a kalapom, majd álomra hajtottam a fejem. – Egyébként a nevem Malina Salme – mutatkozott be, mi pedig követtük a példáját. Ezután csend telepedett közénk. Nem tudtuk mit mondjunk vagy tegyünk. Ám nem is kellett ezen sokat gondolkodnunk, ugyanis egy mély, női hang szólalt meg.

- Úgy látom, mindannyian megérkeztetek. – A hang tulajdonosát nem láttuk, és úgy tűnt, nem is kívánta felfedni magát. – Kíváncsiak vagytok, mit kerestek itt? – kérdezte a hang. Egyszerre bólintottunk, mire halk kacajt hallottunk. – Gondoltam. Mind a négyen különlegesek vagytok! Druidák – mondta, én pedig meglepetésemben köpni-nyelni nem tudtam. Honnan tudják mi vagyok? Ahogy lesve a többiekre pillantottam, láttam, hogy ők is meglepődtek. Szóval igaz. Valóban csak négy druida létezik a világon. – Az, hogy idehívtalak titeket, nem véletlen – folytatta a hang. - Különleges feladatotok van. De előbb elmesélnék egy történetet, mely évszázadokkal korábban történt, mikor a Nimfák és a Démonok harcra keltek.

- Hallottam erről – szól közbe Ailin. Mivel a hang nem szólalt neg újra, így ezt ő bátorításnak vette és folytatta. – A démonok hatalomra törtek, el akarták foglalni a világot. Erősek voltak, erősebbek bármilyen másik varázslénynél. Egyedül a nimfák vehették fel ellenük a harcot. A csata hónapokig tartott, míg végül csak nagyon kevesen maradtak. Sajnos a történet végére már senki sem emlékszik – rántotta meg a vállát.

- A történet végét senki sem ismeri – bólintott Malina. Úgy tűnik rajtam kívül mindenki hallott a történetről.

- Én ismerem – szólalt meg újra a rejtélyes hang. – Dagor, a démonok fejedelme volt az egyetlen, akinek akkora ereje volt, mint nekünk. Sok sebből vérzett, ám még volt annyi ereje, hogy az utolsó négy nimfa lelkét elfogja és egy üveg ládikába zárja. Utolsó leheletével lezárta a dobozt egy átokkal, melyben azt mondta, csak a druidák tudják kiszabadítani a lelkeket.

- Ezek lennénk mi? – kérdeztem kétkedve.

- Igen. Eddig senki sem találta meg a kulcsokat, mindegyik druida kudarcot vallott.

- Akkor miért épp mi lennénk azok, akiknek ez sikerül? – kérdezte Yaisa.

- Ti vagytok az utolsók, akiknek ez sikerülhet – mondta a hang. – Dagor visszatért!

- De hát az évszázadokkal korábban volt. Hogy élhette túl? – kérdezte Malina.

- Bár Dagor teste elporladt, lelke tovább élt, és most összegyűjtött annyi erőt, hogy megszállja egy varázsló testét. Sereget toboroz, hogy uralja a világot, és mindössze egy évetek van arra, hogy megleljétek a kulcsokat, mely a ládát nyitja. Egy év kell, hogy teljesen visszanyerje az erejét – mondta a testetlen hang, majd hirtelen megremegett a föld. A mögöttünk lévő szikla, melyen a különleges írás állt, meghasadt, majd annak belsejéből előemelkedett a láda. Üvegből készült, így láthattuk a benne kavargó füstöt, valamint láthattuk a négy aprócska zárat, melyhez nekünk kellene megszereznünk a kulcsokat.

- És mégis miért tennénk? – kérdeztem, mire a többi lánytól egy haragos pillantást kaptam válaszul.

- Ha ti nem teszitek meg, a világ elpusztul – mondta komoran a hang. – És vele együtt ti is!

- Jogos – morogtam az orrom alatt.

- Valamint megjutalmazhatunk titeket valamivel. – Ha a hölgyet láthattam volna, lefogadom, hogy mosolyogni láttam volna. Természetesen így már sokkal csábítóbb volt a gondolat. 

- És hol a bukkanó? – kérdezte Malina csípőre tett kézzel. Igaza volt, eddig minden túl szép és jó.

- Dagor nem fogja hagyni, hogy győzzetek – mondta a nő. – Mindent megtesz majd, hogy elvegye az életeteket. Vállaljátok a feladatot? – kérdezte.

- Igen – mondtam azonnal. – Minden nap az életemért küzdök, egy vagy több ember, aki meg akar ölni, már nem számít.

- És a többiek? – kérdezte a hang, én pedig a többi lányra néztem. Elgondolkodva meredtek hol a semmire, hol egymásra. Végül egyenként, lassan bólintottak. – Rendben. Az első kiválasztott az lesz, kinek az eleme megjelenik – mondta, én pedig értetlenül néztem körbe. Azonban egy pár másodperc múlva egy esőcsepp hullott az arcomra. Majd még egy, és még egy.

- Ezer ördög és pokol! – kiáltottam fel. Ailin hangosan szívta be a levegőt, Yaisa és Malina pedig elképedve nézett rám. Olyan régóta élek férfiak között, hogy már fel sem tűnt, mikor káromkodok.

- Ezek szerint te leszel az első – kacagott fel a hang. Valóban. Én voltam a víz druidája, az eső pedig minden bizonnyal hozzám tartozik.

- Merre találom meg a kulcsot? – kérdeztem.

- Nem árulhatom el – mondta a hang. Újra káromkodásra nyitottam a számat, de mielőtt megszólalhattam volna, közbe vágott. – Ha elárulom, nem találod meg. De útmutatást adhatok.

- És mi lenne az? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

- Ott kell kezdened a keresést, hol a múltad, s jövőd összeér. A kulcsot megleled, ha a szívedet követed – mondta a hang. Vártam, hogy folytassa, de nem tette.

- Ennyi? – kérdeztem elképedve.

- Igen – válaszolt. – Fogjátok e tükröket, melyek segítségével találkozhattok, vagy beszélgethettek, ha segítségre van szükségetek – mondta, mire négy apró kézitükör jelent meg a füvön. Aranyszínű keretét indák fogták közre, középen pedig egy vigyorgó maszk volt. – Három hónapod van. A harmadik holdtöltekor be kell illesztened a kulcsot a zárba, különben a démonok győznek.

- Három hónap? – kérdeztem ledöbbenve. Azonban erre már nem kaptam választ, hirtelen minden elhomályosult, a lélegzetem elakadt.

~*~

Levegőért kapkodva ébredtem fel. Szívem hevesen dobogott, hátamon csorgott a hideg verejték. Mély lélegzetet vettem, és igyekeztem megnyugtatni magam. Ez az egész csak egy nagyon élethű álom volt. Mikor azonban meg akartam nyomkodni elgémberedett nyakamat, hangos koppanást hallottam. Kíváncsian a földre néztem. Tátott szájjal vettem észre, hogy ugyanaz a tükör volt ott, amit az álmomban kaptam. Óvatosan felemeltem, és felfelé fordítottam. Azonban a saját tükörképem helyett a telihold ragyogott rám. Ezek szerint nem álmodtam. Három hónapom van megtalálni a kulcsot, ami bárhol lehet.