2014. december 13., szombat

2. fejezet ~ Élet a hajón

Először is nagyon sajnálom a hosszú késést, de összecsaptak a fejem felett a hullámok (hogy a kalózoknál maradjak). Sajnos azt kell, hogy mondjam, valószínűleg a következő is csúszni fog egy hetet, mert majdnem minden nap dolgozni fogok. Ezért előre is bocsánat. ^^

Másodjára megint nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyi szép kritikát kaptam, a több, mint kétezer megtekintést és a tizennégy feliratkozót. Lehet, ezt minden rész elején el fogom mondani, de tényleg rém örülök annak, hogy ennyi érdeklődő van. ^^

Végül pedig nem mondanék mást, mint hogy kellemes olvasást! Ez nem egy túl érdekes rész, de elhihetitek, a következőben tobzódni fognak az izgalmak. 

(Ezt a képet pedig küldöm drága olvasómnak: Arlene C. Dall! Itt a szépfiú a prológusból.)



Vannak napok, amikor megkérdezem magamtól, hogy akarom én ezt? Tényleg kalóz akarok lenni? Megéri harcolni az ellenséggel? Ez a nap is ilyen volt.

A legénységem hangosan veszekedett, válogatott szitokszavakat dobáltak egymáshoz, nem is beszélve a tányérokról. Úgy tettek, mintha én ott sem volnék, mintha a parancsaim csak a falaknak szóltak volna. Csupán két órára hagytam magukra őket, és máris teljes volt a káosz. Dühös voltam. Az érthetően elmondott, szigorú szabályaimat semmibe vették, mintha csak egyszerű jótanácsok lennének. Legszívesebben mindet a tengerbe dobtam volna, hogy ússzanak ki maguk valahogy a nemrég elhagyott kikötőbe, de sajnos szükségem volt rájuk. A többi kalózkapitány jól ismert, hirtelen természetemről mindenki tudott. Aki jót akart magának, nem bosszantott fel. Képes voltam arra, hogy egyik pillanatban még illedelmes hölgyként társalogjak, és a következő pillanatban dühödt fúriaként rontsak a másikra. Nem voltam egy kellemes személyiség, de szerencsére nem is kellett annak lennem. Gondolataimból a falnak csapódó söröspohár hangja rántott ki. Ennyi volt. Hangosan felkiáltottam, miközben előkaptam a kardomat, és a helyiség közepén álló asztalba döftem.

- Elég legyen! – pattantam fel az asztallapra. Mindenki elhallgatott, egyszerre vagy tizenöt szempár tapadt rám. A többiek kinn voltak a fedélzeten, ők okosan leléptek, mielőtt én megjelentem volna. – Halljam! Ki volt az, aki kitalálta a kártyajáték ötletét?

Természetesen senki nem felelt. Biztos voltam benne, hogy ez lesz, hiszen többször is eljátszottuk már ezt, s jól tudtam az eljárást. Akárcsak azt, hogy ki volt az ötlet kitalálója. De nem szóltam, így próbáltam őket megtanítani arra, hogy soha ne hazudjanak vagy titkolózzanak előlem. Ha a kapitány nem tud a legénysége ügyiről, abból komoly baj lehet. Valamint így legalább megtanulják, hogy a parancs megtagadásnak szörnyű következménye van.

- Rendben – bólintottam, majd lassan mindenkin végignéztem. – Akkor mondom másképp. Tíz másodperce van az illetőnek, hogy előlépjen, vagy mindenki tíz korbácsütést kap. Ha az emberünk nem lép elő, de valaki elárulja, akkor mindketten büntetésben részesülnek. – Nagyon ritkán szoktam korbácsütéssel fenyegetőzni, de a szerencsejátékot nem tűröm a hajómon. Ilyenkor az embereim elnyerik egymás pénzét, amiből hatalmas vita szokott kerekedni. Magamban számoltam. Hat, hét, nyolc…

- Én voltam – lépett elő Raumo.

- Tudom – bólintottam. – A feltett arany- és ezüstérméket elkobzom. Most pedig mindenki, munkára. Te nem, Raumo – néztem a sündörgő fiú után.

Fiatal volt, mindössze tizennyolc éves, az esze mégis úgy vágott, mint a borotva. Cselesen rávette a többieket, hogy játsszanak vele, és ahogy elnéztem, nyerésre állt. Négy hónapja került a fedélzetemre, amikor is az egyik kikötőben odajött hozzám, hogy az én zászlóm alatt akar hajózni. Meglepett ugyan a dolog, de láttam rajta az elszántságot és a sok évnyi szenvedést, így ő is a legénységem tagja lett. Ezeken a kalandokon kívül jó munkaerő volt, szorgalmas és precíz.

- Mivel bevallottad, így nem korbácsot kapsz – tettem csípőre a kezem.

A fiú láthatóan megkönnyebbült. Lepattantam az asztalról, megragadtam a fülét és a raktár felé rángattam. Természetesen az egész fedélzet látta a jelenetet, hangos nevetés töltötte meg a hajót. Ez is a büntetés része volt. Kitártam az ajtót, majd belöktem rajta a fiút.

- A mai nap le kell kaparnod a hajó oldalára ragadt kagylókat – mondtam komoran. Raumo szólásra nyitotta a száját, ám én felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem akarom hallani. – Ha ez nem sikerül, akkor ma este te mosogatsz. Ne feledd, a szakács ma babfőzeléket készít vacsorára! – Azzal ott hagytam a tátott szájjal bámuló fiút. Most végre megtanulja, hogy mindig hallgasson a kapitányra.

Ezután a tatra sétáltam, ahol váltottam pár szót az elsőtiszttel, majd a hajókormányossal. Jól haladtunk, nagyjából fél napra van még szükségünk, hogy elérjük a Warkot szigeteket, ahol tovább adhatunk azokon az ékszereken, amelyekre nem volt szükségünk. Az a sziget a kalózok találka helye volt, itt büntetlenül lézenghettek, hiszen egyik királyság katonája sem merészkedett ide. A legbiztonságosabb hely volt számunkra.

A kabinomba léptem, ahol már oda volt készítve a hatalmas kád, benne forró vízzel. Hálásan elmosolyodtam, és magamban megköszöntem a legénységnek, hogy ilyen gyorsak voltak. Az ajtót kulcsra zártam, majd a paraván mögé sétáltam és leöltöztem. A mai divattal ellentétben nem hordtam sem fűzőt, sem turnűrt, nem fogtam a hajam bonyolult kontyba, sem semmi hasonló. A szoknyám vagy rövid volt, vagy pedig nadrágot hordtam, ezzel nem kicsit megbotránkoztatva a nemesi arisztokráciát. Bár maga a tény, hogy nő létemre kalóznak álltam, eléggé elképesztette őket ahhoz, hogy kis időre megfeledkezzenek a divatról.

Törölközőbe csavartam a testem, lapockáig érő, szőke hajamat pedig egy kendő segítségével felkötöttem. Ujjamat belemártottam a vízbe, mire kellemesen megborzongtam. Ledobtam a törölközőt a padlóra, majd gyorsan bemásztam a kádba. Szerencsére a tenger nyugodt volt, így a hajó sem imbolygott, ezáltal a víz is a helyén maradt. Mint mindig, most is szórakozni kezdtem az erőmmel. Különböző alakzatokat formáltam belőle, ezután robbanásszerűen szétszórtam a kabinban az apró cseppeket, majd újra összegyűjtöttem őket és kezdtem mindent elölről.

Éveken át gyakoroltam így a vízidomítást, mikor kiskoromban rájöttem arra, hogy én ilyesmire is képes vagyok. Nem mondtam el a szüleimnek, hiszen ahogy ismertem őket, szívbajt kaptak volna tőle. Ezért eleinte csak fürdés közben szórakoztam ezzel, majd egy idő után az otthoni kis tavacskánál. Minél többet tudtam meg a képességemről, annál jobban élveztem.
Sokáig játszadoztam, ám a víz lassan kezdett kihűlni, így gyorsan bekentem a testem szappannal, majd kiszálltam és alaposan megtörölköztem. Nem én voltam a szépség megtestesítője. A gyönyörű hölgyeknek törékeny testalkatuk, hófehér bőrük és sötét hajuk volt. Semmiben sem hasonlítottam azokra a nőkre, akiket a társadalom szépnek mond. Erős testfelépítésem volt, a kalóz életmód edzetté és izmossá tett, a napon töltött idő miatt a bőröm barna volt, a hajam pedig szőke. A mellem apró, amit meg sem próbáltam nagyobbnak tüntetni.

Felöltöztem, majd szóltam a fiúknak, hogy kivihetik a kádat. Mikor nagy nehezen kicipelték a fedélzetre, segítettem nekik. A vizet kiemeltem, majd a tengerbe irányítottam. A legénység, mint mindig, most is elképedve nézte a mutatványt. Ők az egyetlenek, akik tudnak erről a képességemről, de nem bántam. Elfogadtak ilyennek, sőt, örültek is ennek, hisz egy kalóznak jól jön, ha tudja irányítani a vizet.

Lassan leszállt az éjszaka, a tenger elcsendesült, a hajó pedig életre kelt. Raumo természetesen nem tudta befejezni a kagylók leszedését, így ő mosogatott ma este. A vacsora végeztével meggyújtottunk néhány lámpást és egy nagy körbe ültünk. Előkerültek a hangszerek, és rázendítettek egy nótára. Természetesen a szöveg tele volt trágár szavakkal, amiket egy igazi hölgy nem ejtene ki a száján. Csakhogy én nem voltam egy átlagos hölgy. Egyedüli nőként minden férfi velem akart táncra perdülni és az ötödik dal után úgy éreztem, leszakad a lábam. Pihenni akartam, de az embereim nem engedték. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor megengedtem, hogy egyenrangúan kezeljenek. Ilyenkor nem kellett kapitánynak szólítaniuk, nem kellett tisztelegni, sem pedig más hangnemben beszélni velem. Ilyenkor egy voltam közülük.

Talán ezért vagyunk ilyen sikeresek. Mert remek az összhang közöttünk, hogy a legénység mindig kiáll egymás mellett. Természetesen máskor megköveteltem a tiszteletet, és a fiúk meg is adták. Akárcsak a tisztaságot, aminek az lett az eredménye, hogy már hónapok óta nem volt semmilyen komoly betegség sem a hajón, az orvosnak mindössze a harci sérüléseket kellett ellátnia.
Hajnalban végül búcsút intettem nekik, és szóltam, hogy pár óra múlva kikötünk, úgyhogy fejezzék be a tivornyázást. A kabinomba léptem, ahol rögtön feltűnt az asztalon heverő tükör. Lassan odasétáltam és a kezembe emeltem. Már egy hét telt el azóta a különös álom óta, és még most sem tudtam, mit gondoljak. Elvállaltam egy olyan dolgot, ami talán túl nagy falat nekem. Ahogy az apró tárgyra néztem, elfogott a félelem. A tükör feketén ásított, nem láttam benne sem magamat, sem semmi mást. Halálra rémített a tény, hogy olyan dologba keveredtem, amibe lehet, nem lett volna szabad.

Leültem az ágyra, és mélyet sóhajtva a tenyerembe hajtottam a fejem. A tükör nagyot koppant a padlón, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy felvegyem. Most, hogy egyedül voltam, szabadjára engedhettem a gondolataimat. Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Egyedüli nőként a kalózok közt nem volt könnyű. Eleinte senki nem vett komolyan, mindenki kinevetett, hogy az álmom, amelyet dédelgetek, soha nem válhat valóra. Hosszú időbe telt, mire kivívtam magamnak a tiszteletet. Most én vagyok az egyik legrettegettebb kalóz a Földön... mégis úgy érzem, egyedül vagyok. Néha jól esne pár szót váltani egy másik lánnyal. Egyedüli nőként a hajón nem volt könnyű dolgom, hiszen nem volt, ki megértsen a nehezebb napjaimon. Kemény voltam, de néha én is vágytam a megértésre, a dicséretre vagy az elfogadásra.

Mielőtt tovább tépelődhettem volna, hatalmas világosság töltötte be a szobát. Először azt hittem, felborult az olajlámpás és a tűz átterjedt a hajóra is, ám kiderült, hogy a tükör áraszt ekkora világosságot. Kíváncsian érte nyúltam, mire a fényesség még nagyobb lett, és be kellett csuknom a szemem. Pár pillanattal később nagyokat pislogva néztem körül. Újra azon a tisztáson voltam, ahol egy héttel korábban találkoztam a három lánnyal, és elfogadtam a feladatot.

- Van itt valaki? – hallottam meg egy ismerős hangot. Oldalra pillantva megláttam az éjsötét hajzuhatagot és a mandulavágású szemeket.

- Yaisa? – kérdeztem vissza, hiszen nem voltam biztos a nevében.

- Siril? – Lépett elém a lány. Most is épp olyan lenge ruhában volt, mint az első találkozásunkkor. Bő szárú, sötétkék, kissé átlátszó nadrágot viselt, valamint olyan felsőt, ami megmutatta lapos hasát és kecses vállait. – Mit keresünk itt? – kérdezte.

- Azt én is szeretném tudni – ráncoltam a homlokom. Vártunk, hátha megszólal a női hang, ám percek elmúltával sem történt semmi.

- Akkor helyezzük magunkat kényelembe – rántotta meg a vállát Yaisa, majd egy nagyobb fatönkre helyezkedett. Mellette egy lapos kő hevert, én pedig arra ültem rá. Hosszú percekig ültünk egymás mellett szótlanul, nem tudtuk, mit mondjunk a másiknak, olyan képtelenség volt az egész helyzet.

- Jutottál már valamire a kulccsal kapcsolatban? – kérdezte végül Yaisa, ezzel megtörve a csendet. Oldalra pillantva láttam, ahogy elmélázva nézi a tisztás közepén fekvő aprócska tavacskát. Én is azt kezdtem el figyelni, és kis idő elteltével azt vettem észre, hogy a zakatoló gondolataim lassan elcsendesülnek.

- Nem – válaszoltam. – Fogalmam sincs, hol kezdjem. Vagy hogy akarom-e ezt egyáltalán.

- Amikor az a nő megkérdezte, elég határozottan válaszoltál – mondta mosolyogva.

- Igaz. De akkor olyan könnyű volt igent mondani, azt hittem egy nyavalyás álom az egész. – Hangom elkeseredetten csengett. Levettem a kalapom és a földre helyeztem, majd idegesen a hajamba túrtam. Ez a rossz szokásaim egyike volt.

- Szerintem mindannyian így gondoltuk. Amikor megláttam a tükröt a szekrényem tetején, rettentően megijedtem – kacagott fel. A hangja akár az apró csengők csilingelése, fülbemászó és édes volt.

- Szerinted hogy kezdjek neki? – kérdeztem elkeseredetten.

- Ötletem sincs – kacagott fel ismét. Nem bírtam tovább komoly arccal, én is vele nevettem. – Hogy is szólt a vers? Ott kezd a keresést, hol múltad s jövőd összeér?

- Igen – bólintottam. Yaisa mutatóujjával az alsó ajkát ütögette, miközben a tóban pancsoló madarakat szemlélte.

- Nem igazán tudom, mit jelenthet – vonta meg végül a vállát. – Talán fel kéne keresned azokat a helyeket, ahol korábban jártál – mondta végül.

- Tudod te hány helyen jártam az elmúlt négy évben? Kalóz vagyok – mutattam rá a dologra, mire a lány szét tárta a karját.

- Ne haragudj, több nem jut eszembe – mondta. Nem szóltam semmit, helyette magamban összeszedtem azokat a fontosabb helyeket, melyeket meg kell majd látogatnom az elkövetkezendő hetekben.

- Köszönöm – suttogtam végül.

Yaisa nem válaszolt, csak bólintott, majd felállt és mélyen meghajolt. A következő pillanatban pedig már nyoma sem volt. Tátott szájjal néztem a helyre, ahol pár pillanattal korábban még a lány állt. Aztán a kezemben lévő tükörre pillantottam, és láttam, hogy újra világítani kezd. Felkaptam a kalapom a földről, a következő másodpercben pedig már újra a kabinomban találtam magam.
Ahogy kinéztem az ajtón, láttam, hogy az embereim még mindig mulatoznak, és a nap sem kelt még fel. Egy perc sem telt el azóta, hogy beléptem a tükörvilágba. Nem tudom, miért kerültem oda, de örültem neki, a Yaisával való beszéd megnyugtatott és segített abban, hogy újra hideg fejjel gondolkozzak. Lefeküdtem az ágyamba, és ahogy a fejem a párnához ért, már mélyen aludtam is.
Másnap kikötöttünk Warkot fővárosában, Ignisben. Az embereim a hajón maradtak, csupán hárman kísértek el az utamra. Vigyáznom kellett, hisz itt a legnagyobb tolvajok és gyilkosok mászkáltak, és nem kíméltek senkit, még egymást sem. Voltak olyanok is, akik ismertek, és köszöntek vagy mocskos szavakat vágtak hozzám. Az ilyeneket már megtanultam nem magamra venni. Rengeteg csehó és lerobbant szálló várta az ide érkezőket, az utcákat ellepte a mocsok és a szenny. Itt nem volt ki pénzért takarítson, így a tisztaság sem volt túl gyakori.

Utam egy férfihoz vezetett, kinek az ékszereket szoktam eladni, melyre nincs szükségem. A neve Narroch, és ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. Sosem adott hamis érméket, és mindig meg tudtam vele alkudni. Beléptem az üzletbe, melyet hangos csengőszó kísért. A fiúk kinn maradtak, és védték a hátam.

- Narroch? – kiáltottam fel, ám válasz nem érkezett. – Narroch? – kérdeztem újra, de ezúttal is csak a sűrű csend felelt. - Hoztam néhány dolgot, ami érdekelhet.

- Nagyszerű – hallottam meg egy mély hangot. Ijedten fordultam hátra, mire egy puska csövével kellett szembe néznem. – Akkor adja ide! – mondta a férfi.

- Ki maga? – kérdeztem. Tudtam, ha felkiáltok az embereim után, a férfi lelő. – Hol van Narroch?

- Itt vagyok – lépett elő egy polc mögül. – Sajnálom, Siril, de busás összeget ajánlott, ha segítek neki kézre keríteni téged.

- Hogy tehetted? – sziszegtem. – Beengedtél egy Melar katonát a kalózok szigetére? Elárultál? – Láttam a férfi egyenruhájára tűzött jelvényt, melyen egy sas díszelgett, ami a Maglan szigeteki katonák jelképe volt.

- Sajnálom – rántotta meg a vállát. – Nekem is meg kell élnem valahogy. – Legszívesebben arcon köptem volna, de az nem lett volna sem túl nőies, sem túl szerencsés ebben a helyzetben. A pisztolyt tartó férfi kikapta a kezemből a zsákot és Narrochnak dobta.

- Nesze! Vidd! – mondta. Megragadta a kezem, és hátravitt a raktárba. Ellenkezni akartam, de vasmarokkal tartott. Keresztüllökött az ajtón, én pedig megbotlottam egy ott heverő kötélben. A földre estem, és hiába próbáltam megfordulni, a kötél körbetekeredett a lábamon.

- Jó éjt! – hallottam még a férfi hangját, majd egy erős ütést éreztem a tarkómon. A következő pillanatban minden elhomályosult körülöttem, én pedig tudtam, óriási bajban vagyok. 

8 megjegyzés:

  1. Kedves, Sayaa!
    Most is hoztad a formádat, csodás fejezetet alkottál! Minden elismerés! Imádtam! Már nagyon vártam a folytatást, és hát nem csalódtam. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz Siril-lel. Kalandos kis fejezetet alkottál, a vége lepett meg leginkább. Most már megint izgulhatok vagy két hétig, mire publikálod a részt. Remélem minél előbb fogod!

    Ölel, Belle

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága!
      Ne haragudj a késői válaszért, de sűrű pár napom volt és lesz is. ^^
      Nagyon jól esnek a kedves szavaid, hogy város a folytatást: :$
      A következő rész is tobzódik majd a kalandokban, nem kell aggódnod a miatt :P
      Igyekszem hamarabb hozni, de nem tudom, mire fogok jutni ^^
      Köszönöm a szép szavakat, és hogy írtál nekem :)

      Puszil: Sayaa.

      Törlés
  2. Szia!

    A vizsgák miatt csak most volt időm elolvasni. Köszi a képet a szépfiúról, hmm, mit ne mondjak... Nem rossz, határozottan nem rossz ;-)
    Na de a fejezetről: tetszik a kalózlány határozott fellépése, és érdekelne, miért hódol be neki mindenki. Nem volt jellemző, hogy a férfiak egy nőt fogadjanak el felettesüknek. Nagyon tetszett ez a rész, ahogy bemutattad a hajón folyó életet, a függővégért viszont utállak :P Így befejezni, kínozni szegény olvasókat? :D Remélem, mihamarabb hozod a folytatást, és hogy megússza a lány! ^^

    Üdv.: Arlene

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hello! :D

      Semmi gond, a lényeg, hogy ideértél és hagytál nyomot magad után :) Tudom, hogy nem rossz, először őt akartam az egyik főszereplőnek xD Aztán mondom legyen kalóóóz :P
      Később mindent aprólékosan kifejtek, csak lassan csepegtetem a részleteket a múltjáról :D Valóban nem túl gyakori, főleg nem akkoriban :D De megvan az oka :)
      Ez egy kis bepillantás, lesz még bőven kalóz élet, csata és ütközet :P
      A folytatás alakulóban, mihint kész, hozom is, nem biztos, hogy megvárom a szombatot :P
      Köszönöm, hogy nyomot hagytál magad után :)

      Puszil: Sayaa

      Törlés
  3. Szia!

    Egy ajánlás alapján találtam a blogodra. Volt akkora szerencsém, hogy rögtön három részt olvassak el, de ezzel a befejezéssel gyilkolni tudsz! Olyannyira izgulok a folytatás miatt, hogy félpercenként fogom csekkolni, van-e új rész, még ha megmondtad, hogy egy ideig nem lesz. Gazdagodsz egy feliratkozóval!

    VálaszTörlés
  4. Hello! :)

    Ajánlás? :O
    Oh, hát ez nagyon jól esett :)
    Szeretem az ilyen befejezéseket, bár gyanítom az olvasók nem annyira xD
    A folytatás félig kész, mihelyst lesz egy kis szabadidőm, be is fejezem és fel is teszem :)
    Legkésöbb hétvége, de remélhetőleg már hamarabb olvasható lesz ^^

    Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál nekem, és hogy ilyen szépeket írtál ^^

    Puszil: Sayaa :)

    VálaszTörlés
  5. Sayaa,
    Egyszerűen imádom a történetedet <3
    xxNetty

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, nagyon szépen köszönöm :$ Mindig öröm ilyeneket olvasni ^^

      Puszil: Sayaa.

      Törlés